A halál és a…

Zay Balázs lemezkritikai rovata - Szvjatoszlav Richter késői Teldec-felvételeiről

Kicsi, de jelentőségteljes dokumentum Szvjatoszlav Richter utolsó időszakából. Az összes Teldec-felvétel, valójában két és fél kompakt lemez. Alig hiszi el az ember, hogy visszaköszön benne a régi, erős, ha lehet ilyet mondani, tökéletes Richter, aki nemcsak mindenekfelett igényes, hanem komplex is, sőt, e komplexitást megvalósítani is tudó pianistaként von bűvkörébe. Miután keletet és nyugatot egyaránt meghódította, visszavonult a lemezstúdiókból, aztán idővel elkezdett kottából játszani, gyakran az utolsó pillanatban véve elő az eljátszandó művet, és bizony idővel hangja kissé megkopott, nem feltétlenül negatív értelemben, részben a határozatlan nagy merítés miatt is persze, de nem csekély részben Michelangelo Rondanini-pietája szerint, azaz minden sallangot, minden sallangnak vélt dolgot elhagyva. A Philips nagy hitelesített Richter-kiadásában számos relatíve késői felvétel mutat ilyen kopást, a hangsúly továbbhelyezését a külsőtől a zenei mélység irányában, ellépve a hangról a belső hang felé. És akkor itt ez a pár egészen késői felvétel, amelyeken Richter tulajdonképpen régi pompájában hallható. Általában sajnálhatjuk, hogy oly túlzottan önkritikus volt - mennyi remek előadásról maradtunk így le! Ám ez a gyűjtemény segít megérteni kétségkívül túlzott önkritikusságát. Bánta, ha nem sikerült valami ennyire jól.

Az első lemezen két Bach-zongoraverseny, melyek a szólóhegedűre írt versenyek szerzői átiratai, aztán Mozart egy zongoraversenye, a K. 503-as. A második lemezen két Mozart-szonáta és egy Fantázia, ám nem akárhogy, Grieg második zongorára írt kiegészítésével. A harmadik lemez első fele nem Richteré, Schubert A halál és a lányka vonósnégyese a Borogyin Kvartett előadásában. A lemez második darabjában működött Richter: Schumann Op. 44-es Zongoraötösében. A versenyeket Veneto és Padova Szólistái kísérik Jurij Basmet vezényletével, a Greig dúsította Mozart-darabokban pedig Elisabeth Leonskaja Richter partnere. Ki lehet találni, mi lehet az egyik titka az előadások kimagasló voltának. A baráti közeg. Richter hihetetlenül érzékeny és szigorú volt, nem tudott mindenütt és mindenkivel feloldódni. Egy releváns részlet naplójából Poulenc kétzongorás koncertje kapcsán: „Meg akartam hallgatni ezt a bájos darabot; Liza Leonszkajával kedvem volna eljátszani, és úgy látszik, Lizának sincs ellenére.” Akárkivel nem. És hozzá kell tennünk, számos egyéb körülmény tudta Richtert negatívan befolyásolni. Sajnos tudjuk, a lemezstúdió például. Kevés stúdiófelvétele közt is több esetében valami hiányzik, még akkor is, ha partnerét becsülte, így a Carlos Kleiberrel és Riccardo Mutival készített zongoraverseny-bejátszások esetében, melyek színvonalához nem férhet kétség, de a nagy igyekezet közepette a pillanat inspirációja elmaradt volna. A Teldec-gyűjtemény pár felvételén azonban nem ez a helyzet.

Szóval Richter régi fényében, a Bach-zongoraversenyek nem fáradtnak, hanem frissnek mutatják. Példás, kristálytiszta, bölcs előadások. Letisztultak, de nem az „ami nem fontos, nem kell” korlátozással, hanem egészben. Richter és Basmet Bach-előadásában azt a különös variációt halljuk, amit Richter barátja és kedvelt zenésztársa, Andrej Gavrilov és az őt kísérő Neville Marriner is választott, amikor az EMI számára felvették Bach összes zongoraversenyét, nevezetesen csembaló-continuót, míg a szólóhangszer a mai zongora. Úgy vélem, mindkét hangszer teljes mértékben indokolt Bach billentyűs darabjai esetében, de a kettő ötvözése furcsa, bár megvan a maga szépsége. Itt felette ízléses, afféle „éppen, hogy” hangzással határolja a zenekari kíséretet a régebbi, filigránabb hangú billentyűs hangszer. Richter e két előadásában benne lehet végső elképzelése Bachról, mintha sikerült volna eltalálnia azt az egyensúlyt, amit egyszerűség, szigor, valamint kibontás és megmutatás között akart.

Mozart K503-as versenyműve hasonlóan tisztán cseng Richter keze alatt. A művész viszonya Mozarthoz ellentmondásos volt, szerfelett becsülte, ugyanakkor szólódarabjait nem tudta könnyen memorizálni, futamaiban elveszettnek érezte magát, így Haydn veretesebb, egyenesebb szonátáit szívesebben adta elő. A versenyek némiképp mások, itt a zenekar eleve keretet ad. A nagy d-mollról van egy különös, korai lemeze egy egyenetlen hangszeren, mely mégis jellegzetesebb, mint a már említett, Mutival készített lemez. E késői koncertfelvétel leginkább Beethoven I. Zongoraversenyének második, Christoph Eschenbach kísérte felvételére emlékeztet, elvontabb, kimértebb, nyugodtabb, kevésbé feszítetten strukturált.

Ám itt van egy különös pont. A cadenza. Ami nincs. Kottahűség, a szerző instrukcióinak abszolút tiszteletben tartása volt Richter vezéreszménye, és mivel Mozart nem írt cadenzát, ő nem játszott. Befejeződik a felvezető zenekari tutti, kis szünet, majd a záró trilla és a befejezés. Ez azért így torzó. Richtert a legnagyobb zongoristának tartjuk, ugyanakkor egyértelmű, hogy sosem engedte volna meg magának, hogy megírjon és megörökítsen egy cadenzát. Mit lehetett volna tenni? Számára is tekintéllyel bíró szerzővel íratni egyet? Mire elkészül, Richternek elmegy a kedve az egésztől, vagy egyszerűen nem volna az igazi, ahogy Brittené a Muti-lemezen. Vagy átvenni egy egyszerű cadenzát, ami több kiváló pianistától hallható. Richter jellemző és kedves megoldása ez, de idegen az egész, a torzónál jobb egy átlagos, jól harmonizált kis cadenza a tétel témáiból.

Mozart a folytatás is. Mivel Richtert zavarták Mozart megfoghatatlan, szabad futamai, szonáta-előadásaihoz sosem hallott, merev, szigorú, igen kimért Mozart-stílust alakított ki. A maga módján ugyanúgy büntette Mozartot, ahogyan Glenn Gould, aki szintén szokatlanul adta elő őket, a tempójelzéseket ignorálva, olykor átrohanva részeken, barokk zenévé alakítva Mozart szonátáit. Őt az bántotta elsősorban, hogy Mozart kiszolgálta a közönséget, aminek még a látszatát is kerülni kívánta. Ez sikerült is neki. Lám, Richter, aki nem játszott cadenzát a K503-as zongoraversenyben, mert nem volt Mozarttól származó, Grieg kiegészítésével játszotta két szonátáját és egy fantáziáját. Persze, következetlenség, de nem teljesen, hanem összetett kedves jelenség. Amúgy Grieget is kedvelte, és persze Leonszkaját, mégsem négykezes eredeti Mozartot játszottak, hanem ezeket. Talán még áttételesebben büntette és – ahogy a lélektani logika adja – orvosolta is a problémát, azaz egyszerre játszotta Mozartot úgy, ahogyan Mozart megírta, és nem úgy, mivel Grieg nem változtatott az anyagon, csak hozzátett., Richter szigorú szerkezetet, avagy átdolgozást, Amúgy igen tiszta, a különös szonátafelvételeknél éneklőbb, elengedett, bájos, kedves előadások. Hiába, ott volt Leonszkaja – és Grieg alakja is. Szép zárása ez Richter és Mozart küzdelmének.

A Schumann-kvintettben Richter még impulzívabb, igazán a régi. Kifejezetten energikus, gyors, azt az időt idézi, amikor tempósan, acélosan, veretesen zongorázott. Illő módon a fűtött hangulatú, érzelmekkel telített Schumannhoz. Jó mű ez, bár keveset játsszák. Itt is fontos inspiráló tényező lehetett a zenésztársakkal való raport. A Borogyin-vonósnégyes tagjai a felvétel készítésekor Mihail Kopelman első hegedűs, Andrej Abramenkov második hegedűs, Dmitrij Sebalin brácsás és Valentin Berlinszkij csellista voltak. Ezt azért fontos elmondani, mert az ilyen hosszan működő együttesek esetén olykor nem mond eleget a név. Emiatt javaslom, hogy felkonferáláskor például klasszikus zenei rádiónkban jó lenne bemondani a szóban forgó kvartett aktuális a tagjainak a nevét is – hiszen csak más, ha Takács-Nagy Gábor a primárius vagy Edward Dusinberre például a Takács Kvartett esetében. A Borogyin Vonósnégyesnek ma már egyetlen eredeti tagja sincs, a Schumann-felvétel készítésekor egyedül Berlinszkij volt az, leszámítva Rosztropovics egészen rövidke kezdeti időszakát.

A „Halál és a lányka” kvartettnek nincs köze Richterhez. Vagy mégis? Közvetlenül nincs persze, de közvetve azért igen. Richtert igen belsőséges kapcsolat fűzte nagynénjéhez, Tamara Moszkaljovához, másik nevén Dagmar Reinckéhez, aki sokszor pótolta anyját, s ismert illusztrátor volt. Hátborzongató felismerni egyik meseillusztrációján a mesés erdő mélyén üldögélő fiúcskában a kis Szláva Richter vonásait, annyira, hogy a kapcsolathoz semmi kétség sem férhet. És hát ez a világ az a világ. Karajan csúnyán félreértette Richtert, amikor a az érzékeny pianista azt mondta neki, hogy ő tulajdonképpen német. Akkor én kínai vagyok, mondta rá Karajan, aki némiképp érintettnek érezte magát származási kérdések terén. Richter tényleg félig német volt, apja Bécsben tanult, családja a német kultúrában gyökerezett, s Dagmar nagynénje rajza azt a világot ábrázolta, benne a kis Richterrel, melynek a Der Tod und das Mädchen vers, dal és kvartett is része. Richter nem sokat játszott ezek után.

Warner Classics – Magneoton (katalógusszám: 0825646622702)