A kamarazene dicsérete

A nagyzenekari koncertek egyeduralmának lassan itthon is vége. Egyre több kamaraestet szerveznek, neves előadókkal – nagyon izgalmas műsorokkal. Számos hangverseny bizonyította a kamaraestek létjogosultságát. Decemberben is találhatott az érdeklődő kiemelkedő kamaraestet: többek között Würtz Klára és Baráti Kristóf szonáta-, valamint Ian Bostridge és Thomas Adés dalestjét. Mindkét koncert egyetlen szerző egyetlen műfajban írt műveit kínálta.

Lehotka Ildikó / Gramofon.hu

Baráti Kristóf és Würtz Klára nemrég nagyon jó nemzetközi visszhangot kiváltó lemezzel jelentkezett. A Beethoven hegedű-zongora szonáták után Brahms három szonátáját hallgathatja meg az érdeklődő. (Ez a felvétel, a Brilliant Classics kiadványa a 2014. évi Gramofon-díjak között Az év magyar klasszikus zenei hanglemeze elismerést kapta – a szerk.)  A hegedű című hangversenysorozat koncertjén e lemez anyagát játszották a Festetics-palota gyönyörű, zsúfolásig megtelt Tükörtermében. Baráti Kristóf neve garancia a jó előadásra, szereplését sokan várják. Erre a koncertre a jegyek nagyon hamar elfogytak, szinte nem volt üres szék.

A Würtz Klára és Baráti Kristóf előadásában megszólaló Brahms-szonáták nagyszerűek voltak. Számomra a hegedűszólam rezzenései, zenei anyaga még a lemezfelvételnél is kibontottabb, plasztikusabb volt. Baráti hegedűhangja olvadékony, meleg, csodás a magas tartományban. Változatos karakterei tetszettek; érzésem szerint a lágyság volt a fő kifejezőerő, így a markánsabb szakaszok kevésbé voltak szélsőségesek, mégis jól kiemelkedtek. Würtz Klára impozáns megoldásai éppen e szonátákhoz illettek. Nem akart háttérben maradni (a zongoraszólam a Beethoven-szonátákéhoz hasonlóan, itt is vezető szerepet kap). Míg Baráti élt a romantika által jóváhagyott tempó-csúszásokkal (persze mértékkel), addig Würtz inkább a határozott, de nem metronómszerű tempótartást vitte végig. Bár ellentmondásnak tűnik, de nagyon is egyensúlyba került a két művész játéka, nagyon forró, helyenként túlcsorduló előadást hallhattunk. Különösen az op. 100-as szonátára volt jellemző ez a kettősség. A három szonáta a keletkezésük sorrendjében szólalt meg. Nem zökkentette ki a művészeket Baráti Kristóf hegedűhúrjának elpattanása – az első szonáta lassú tételét húrcsere után újrakezdték. Ráadást is kaptunk: elsőként Kreisler Liebesliedjét. Talán nem számított a két művész ekkora sikerre, mindenesetre tabletről játszotta Würtz a zongoraszólamot. A még nagyobb sikert Brahms egyik lassútételével köszönték meg.

Egy nappal később Ian Bostridge és Thomas Adés tolmácsolta Schubert Winterreise-ciklusát a Dalestek a Zeneakadémián sorozatban. Schubert második dalciklusa lenyűgöző; a Wilhelm Müller versére írt dalok nagy része már önmagában is egy-egy gyöngyszem. A dalok jó része pesszimista, szomorú, de legalábbis mélabús, de fantasztikus ívvé képes válni, ha megfelelő előadókkal halljuk. Ez alkalommal ez történt.

Ian Bostridge korábban már szerepelt Magyarországon – akkor barokk áriákat adott elő, kissé betegen. Hangja alapján most sem volt tökéletesen egészséges, becsúsztak nem szép hangok, néha a nem pontos intonáción is rajtakaphattuk Bostridge-et. De ez a koncert nem a szép éneklésről szólt, hanem egy végletekig letargikus dalsorozat életre keltéséről. Bostridge nem mindig vibrálta a hangokat, a mélyebb régió tompa, levegős volt, de a kifejezésmód, ha néha fojtottan is, de a dalok hangulatához tökéletesen igazodott. És ehhez társult Thomas Adés zongoraszólama. Biztos vagyok benne, hogy ha nem Adés a zongorista, jóval kevésbé inspirált előadást kaptunk volna, mert Bostridge éneklésének hiányai is jobban szembetűntek volna. Adés nem a hagyományos módon kísért, erőteljesen húzta meg a karakterek vonalát, hihetetlen dinamikával játszott. Így például A hársfa című dal középrészének vége, a viharos dinamika egészen más érzetet adott a Schubert-dalokon is nevelkedett hallgatóságnak. Adés nem szégyellte kitárni gondolatait, elementáris erővel játszott, de a nyitó Gute Nacht-ban például éppen csak színezte a dallamot. A záró Der Leiermann végtelen puritánsága és lemondása hihetetlenül erős hatást keltett. Adés kiváló zongorista, dinamikai skálája, hangszíne egyedülálló – legalábbis ebben a dalciklusban. Én még a dalokat ennyire naturalisztikusan, nyersen ábrázolva nem hallottam, de azt hiszem, ez a talán legadekvátabb előadás is volt. Adéshoz kötődnek az est nagy pillanatai: a legmellbevágóbb számomra a Frühlingstraum szerenádszerű első, majd szaggatott zongorakíséretes második szakasza.

A szünet nélküli koncertet egy rövid incidens zavarta meg: egy néző hangosan jelezte, hogy zavarja egy – talán – telefonhang; a két művész azonban felülemelkedett ezen. Bostridge és Adés tolmácsolása érzésem szerint bevésődött a közönség memóriájába, rendkívül szuggesztív, láttató előadáson voltunk. Bostridge néha egy-egy pillanatra hátrafordult, úgy énekelt, máskor oldalt állt a közönségnek. Nem megszokott ez, de semmi mesterkéltséget nem véltünk felfedezni ezekből a mozzanatokból.