A lelkes baronet – Sir Thomas Beecham Haydn-felvételei

Zay Balázs hanglemezkritikai rovata – 2014. május 26.

Sir Thomas Beecham művészete némiképp megosztó volt mindig is. A gazdag baronet, aki passzióból zenél. Könnyű manapság ómódinak nevezni. Egy idő után szükségszerűen mindenki az lesz valamelyest, hiszen folyamatos a változás. Beechamet régimódinak nevezni tévedés is; gondoljunk csak arra, hogy ő mutatta be Angliában a Salomét, az Elektrát és A rózsalovagot. A Salomét és különösen az Elektrát semmiképp sem lehet ómódinak nevezni. A tízes évek elején a Beecham Szimfonikus Zenekarral Londonban és Berlinben játszott Gyagilev társulatával is. Ez sem éppen maradi voltát mutatja. Beecham alapította azután a Royal és – Sir Malcolm Sargenttel együtt – a Londoni Filharmonikus Zenekart, melyek ma is a világ vezető szimfonikus zenekarai. Hosszú ideig élt és működött, így - miként Klemperer is – ki tudta használni az egyre jobb minőségű hangrögzítés nyújtotta lehetőségeket. És hogy passzióból zenélt? Hát ez a jó benne! Szerette, amit csinál! Lelkesedéssel, élvezettel zenélt. Ez a kulcsa a most újra megjelent Haydn-felvételeknek is.

Hat lemezen a tizenkét londoni szimfónia, majd Haydn második nagy oratóriuma, Az évszakok, természetesen angolul. Haydn utolsó tizenkét szimfóniájának első felvételei Bécsben, Párizsban és Londonban készültek. Bécsben ketten is felvették ugyanazzal az együttessel, a Bécsi Állami Opera Zenekarával egy-egy kis amerikai cég megbízásából. Mogens Wöldike vezényletével a Vanguard Classics, Hermann Scherchen vezényletével pedig a Westminster jelentette meg a sorozatot. Utóbbi kiadványait nemrégiben a Deutsche Grammophon jelentette meg. Londonban – és érdekes módon részben Párizsban - Beecham rögzítette őket, az első hatot monóban, a második hatot sztereóban. Beecham egyik sajátossága, hogy mai elképzelések fényében elfogadhatatlanul lazán bánt az eredetiség kérdésével. Már akkor is elavultnak számító partitúrát használt, és minden különösebb gátlás nélkül belejavított Haydn munkájába, hozzáadott egy-egy hangszert, hogy kiemeljen valamit, erőteljesebbé tegyen valamilyen hatást. Hát korhűségre nem törekedett, az biztos, annál inkább azonban arra, hogy a zene mélyére hatoljon. És ha ehhez szerinte a hangszerelés, a frazeálás némi módosítására volt szükség, egy pillanatig sem habozott, hogy megtegye, amit fontosnak érzett. Szerintem Haydnnak tetszene, amit Beecham csinált. Akkortájt – s nemcsak akkor - ez teljesen megszokott volt, s véleményem szerint értő és érző emberek, nevezetesen azok, akik a zenei előadás terén valóban nagyon magas szinten állnak, továbbá őszinte törekvés fűti őket, ezt meg is tehetik. Sir Thomas felvételei Haydn londoni szimfóniáiról nem véletlenül jelentek meg újabb és újabb kiadásokban az ötvenes évek végétől egészen mostanáig. Aki azt gondolja, régiesek, lassúak, nehézkesek, az téved. Jó, Frans Brüggenhez képest persze sokszor azok, de a maguk idején – és abszolúte is – nem azok. Sőt, épp ellenkezőleg, inkább frissek. Magukon viselik a kor bélyegét, ez nem vitás, de igazán elevenek. Sir Thomas szerette ezt a zenét, és frissen, lelkesen adta elő őket. Feltűnő sajátosság a hangerő felsőbb tartományokban tartása, pianót még elvétve sem hallani. Testes a hangás, de ha nem a későbbi kis együttesekhez, hanem a korabeli viszonyokhoz hasonlítjuk, akkor azt látjuk, egyáltalán nem túlságosan szimfonikus. Főképp azért nem, mert egyik szólam nem fedi el a másikat, hanem alapvetően kiegyensúlyozottan szólnak.

Beecham mindent ki akart hozni ebből a zenéből, amit csak tudott, és ennek fényében dirigált. Folyamatosan azt érezzük, Beecham figyelme nem lankad, nagyon szereti azt a részt, amelyet éppen vezényel. És úgy adja elő, ahogy neki tetszik. Talán nem ez a dolga egy karmesternek?

Olybá tűnik, az ő számára nem váltak szét úgy az egyes zenetörténeti korszakok, ahogy nekünk. Ebben szinte biztos vagyok. Nem úgy, hogy ne lett volna tisztában a zenetörténettel, persze, hogy tisztában volt, hanem úgy, hogy volt egyfajta ideálja, ami függetlenül attól meghatározó volt számára, hogy barokk, klasszikus, romantikus vagy netán modern művet adott elő. Azt, hogy ez így van, az album másik darabja, és annak kontextusba helyezése is bizonyítja.

Érdekes módon Az évszakok valamelyest nehézkesebb, mint a szimfóniák. Szerintem a brit oratórium-előadási hagyományok miatt. Az angolok annakidején oratóriumok esetében nem is százas, hanem ezres nagyságrendben gondolkodtak, oratóriumok előadásakor alapból nagyobb tömbökben, súlyosabb hangzásban, lassabb tempókban gondolkodtak. S megint csak ott vagyunk: ehhez képest Beecham előadása kifejezetten olajozott és friss. Ha ezt a darabot vesszük tekintetbe, Karl Böhm és Herbert von Karajan egyáltalán nem volt gyorsabb vagy könnyebb jóval később. Akkor lassú, nehézkes? Nem! Itt is az lep meg főképpen, hogy Beecham rettenetesen szerette ezt a zenét, és figyelme egy pillanatra sem lankad. Nincs üresjárat, nincs olyan rész, ahol ne emelne ki valamit, ahol ne szabályozná a zene menetét érezhető figyelemmel.

A kontextus, amelybe a felvételt megítélésem szerint érdemes elhelyezni az előadást, az egységesen tekintett zenetörténet, s különösen az oratórium mint olyan. Hírhedett példa Beecham átdolgozása Handel Solomon című oratóriumáról. A lelkesen zenélő baronet ott aztán tényleg messzire elment. Nem becsülte az eredetit? Éppen ellenkezőleg! Annyira becsülte, hogy a maga elképzelése szerint fel akarta javítani. Ne feledjük, Mozart is ezt tette A messiással! Beechamnek volt egy elképzelése az ideális oratórium-előadásról, mely meghatározó volt számára, lett légyen szó akár barokk, akár klasszikus műről.

Sir Thomas nem restellte utálni a csembalót, így Az évszakokhoz meghangszerelte a recitativók kíséretét. Itt is érdekes összefüggésre lelhetünk, ha jól belegondolunk a kérdésbe. Én igazán szeretem a régi romantikus előadásmódot, és – míg felette becsülöm, és sokszor kifejezetten szeretem a historikus praxist -, sok historikus előadást nem tartok sokra ilyen-olyan gyengeségek, tévedések miatt, főképpen, mikor nem látják a fáktól az erdőt. Án egy tekintetben nem kérdéses az újabb előadások elsőbbsége. Gondoljunk csak bele, milyen csembalókat használtak régen! Hát ha valahol, akkor itt eljárt az idő a régi gyakorlat felett, amikor erős fémes hangú dromedár csembalókat használtak, amelyekben a hangszer eredeti finom csengéséből bizony nem túl sok volt: finom kis szerkezet helyett vasmasina. Nem eredeti Beecham hangszerelése a recitativókhoz? Nagyon is eredeti, csak éppenséggel másképp. Ahogy tetszik. Ahogy tetszik Sir Thomasnak.

Elsie Morison kicsit testesebb, régiesebb Nancy – Hanne angol megfelelője a műben -, mint a szerep legkiválóbbjai, Gundula Janowitz és Ileana Cotrubas, de megint csak kizárólag ebben a viszonylatban, amúgy – ott és akkor – friss és fiatalos. John Langdon basszista hangja kicsit érdes, van benne valami sok brit tenor jellegzetes nazálisságából is, de meg kell hagyni, nagyon kontrolláltan, kidolgozottan, kellő határozottsággal és erővel énekel. Nem az a kimondott Simon gazda, inkább valami angol földbirtokos, de jó. Más, mint Martti Talvela vagy Hans Sotin, de a maga módján nagyon jó. A három szólista közül Alexander Young tenoristát külön ki szeretném emelni sima, fényes hangja, flexibilis éneklése miatt. Beecham kedvelhette, mert ő énekel a Faust-szimfóniáról készített felvételén is. Lucas szerepe közelebb áll hozzá.

Beecham Haydn-felvételei a mai úgynevezett autentikus előadásoktól mérföldekre vannak, de a maguk módján kifejezetten autentikusak. A zene belső dinamizmusa, a bennük rejlő Sturrn und Drang markánsan érvényesül bennük.   

(Warner Classics – Magneoton, katalógusszám: 50999 98460328)