A végzet hatalmai

Zay Balázs hanglemezkritikai rovata - 2012. december 1.

Verdi az 1859-ben bemutatott Az álarcosbál után már kevesebbet írt, a hatvanas években mindössze két operáját mutattak be: A végzet hatalmát 1962-ben és és a Don Carlost 1967-ben. Utóbbi igazi párja persze az 1955-ben színre vitt A szicíliai vecsernye, mindkettő nagyopera, eredetileg francia nyelven, s mindkettő középpontjában felszabadító eszmék és szerelem áll. Ám a Don Carloshoz időben A végzet hatalma esik legközelebb, és még sok minden összeköti e két művet, Verdi terjengősebb elbeszélésmódja, a tenor főhősnek a bariton társhoz fűződő váltakozó, hol baráti, hol ellenséges viszonya, ahol a Don Carlos név egybeesése természetesen nem lényegi jelenség, az azonban annál inkább, hogy mindkettőre egyformán érvényes A végzet hatalma cím. Ezzel azonban még nincs vége a párhuzamoknak. Mindkét műben centrális mozzanat az apai tiltás, a lemondás, a transzcendenciához fordulás. Az sem elhanyagolandó momentum, hogy a mű végéhez közeledve mindkettőben olyan csúcsot jelentő ária hangzik el, amelyben a szenvedő hős istenhez kiált békességért: Pace, pace mio Dio!, illetve Ella giammai m’amo. A Cetra 1951-es ünnepi Verdi-sorozatában mind A végzet hatalma, mind a Don Carlos megjelent. A végzet hatalma kilóg a sorból, ugyanis ez egy tíz évvel korábban készült Torinőban, egészen más körülmények között. Már dúlt a II. világháború, ezt mutatja, hogy a Morte ai Tedeschi! részt Morte ai nemici!-vel kellett helyettesíteni a német fegyverbarátokra tekintettel. Másrészről azonban e bejátszás elkészítésére kilenc napot szántak, míg tíz évvel később más csak egy-egy nap jutott egy-egy opera felvételére.

Ahogy az operák közt, az előadók közt is vannak megfelelések. Mindkettő két női főszereplője Maria Canilgla és Ebe Signani. A végzet hatalma hangminősége relatíve jó, s korához képest nem sok a húzás, bár a Sleale! Il segreto fu dunque kettős hiányzik. A lemez fő erénye Gino Marinuzzi vezénylése. Roppant dinamikus és lendületes, szinte végig izgalmasan hajtja az előadást. Galliano Masini temperamentumos, szenvedélyes Don Alvaro, erőteljes hanggal. Carlo Tagliabue szintén lendületes Don Carlos di Vargas, még jobb hangi formában, mint később Maria Callas partnereként, s Tancredi Pasero Pazar hangjával hatalmasat alakít Guardiano atya szerepében. Stignani nem igazán Preziosilla cserfes szerepére született, de nem okoz csalódást. Caniglia pedig élete egyik nagy alakítását örökítette meg Leonoraként a Beniamino Giglivel – hirtelen beugróként - felvett Tosca mellett. Érezni benne a Tebaldi-Callas időszakot megelőző kor pátoszosabb éneklését, ugyanakkor a Callas művészetében kiteljesedett nagyon finom, gazdag árnyalást is. Ha jól odafigyelünk, megfigyelhetjük, hogy Caniglia milyen árnyaltan, mennyi sok színnel, milyen változatos hangerővel énekel. S ezzel összefüggésben azt is, hogy ekkor még nem a lemezfelvétel körülményei és lehetőségei határozták meg elsősorban az énekesek produkcióját: Caniglia ugyan sokféle regisztert használt, de elég élesen váltott, amit a felvétel kiemel. Magasságait tekintve a biztosság és az erő emelendő ki, amúgy lejjebb a differenciáltság és a szépség. Marinuzzi gyors vezénylése lenyűgöző, jól illik a darabhoz, mely azonban nemcsak így közelíthető meg.

Fernando Previtali készítette 1951-ben a Cetra legtöbb Verdi-felvételét, melyek közül néhány bizony nagyobb historikus, mint abszolút értékkel bír. Nem úgy ez a Don Carlos. Talán szerette a karmester, mindenesetre nem ez az egyetlen fennmaradt felvétele Verdi leghosszabb operájáról. Az 1951-es római felvétel abszolút lenyűgöző. Rövidke készítési idő ide-oda, szinte végig érezni, főképpen a zenekar megszólalásaiban, hogy Previtali mélyen átéli, odaadással kezeli a művet. A zenekar messze felülmúlja a párhuzamos felvételekről hallható színvonalát., az opera ritka differenciáltsággal és érzékeny megfogalmazással bontakozik ki. Previtali itt is a lassabb tempók irányáéba hajlik, s az inkább introvertált hangvétellel együtt kifejezetten karakteres képet fest a műrőkl. Az énekesek ennek az intenzív zenei folyamnak a részesei. Caniglia még mindig biztos énekes, Elisabetta tartását, összeszedettségét emeli ki produkciójával. Stignaninak itt több tér jut, Eboli akcióit nem hangerővel, hanem árnyalással jeleníti meg. Nicola Rossi-Lemeni megtört Fülöp király, nem nagy hangra törekszik, hanem a fájdalom emberi megjelenítésére, ami felettébb sikerül is. Nagy áriájában is lemond hangja kieresztéséről, ehelyett Previtali kivételesen sokatmondó zenei közege részeként megtörtséget mutat. Giulio Neri kitűnő a Nagy inkvizítor szerepében, kíméletlen, erőszakos. Paolo Silveri jó, bár kevésbé differenciált alakítást nyújt Posa márki szerepében. És végül a címszereplő. Mirto Picchi. Nem érti az ember, miért nem övezte nagyobb hírnév, hiszen kiváló énekes. Erős hangjában a sötét tónus és a fény, a finom érdesség és az egyenesség szépen elegyedik, magasságai biztosak. Hangja Franco Corelliére emlékeztet kissé, s bizony kár, hogy oly kevés felvétel készült vele. Don Carlosként igazán nagy alakítást nyújt. Az I. felvonás hiányzik persze, itt-ott egy-egy furcsa zaj is hallatszik, egészében azonban inspirált, egyéni, kitűnő Don Carlos-előadásról van szó.

Zay Balázs

Katalógusszámok: Warner Fonit 2564661485 – MagneoTon; Warner Fonit 2564661437 - MagneoTon