Aida – zeneileg rendben

A közönségkedvenc Aidát tűzte műsorra az Erkel Színház, Mohácsi János rendezésében, a Budapesti Tavaszi Fesztiválon. Radames szerepét nem kisebb énekes vállalta, mint Johan Botha. Amnerist a szintén neves énekesnő, Komlósi Ildikó, míg Aidát Boros Csilla jelenítette meg. Az előadás zenei szempontból emlékezetes marad.

Lehotka Ildikó / Gramofon.hu

Verdi operájának legalább két részletét mindenki ismeri. Ha lennének még suszterinasok, az utcán is hallhatnánk tőlük, amint fütyörészik. A zene tehát gyönyörű, a dráma – jó előadásban – leköti a figyelmet, az énekes szólamok nagyszerűek, az Aida-trombiták látványnak sem utolsók. Az opera bemutatásának körülményei ismertek, s az is, hogy hatalmas pénzből gazdálkodhattak a megrendelők. Aki manapság megnézi az operát, tudat alatt eszébe juthatnak az elefántok, az óriási szobrok, a monumentalitás.

Mohácsi János rendezésében ez a monumentalitás nem a színpadképben, hanem a tömegek mozgatásában jelent meg, bár néha megkérdőjelezhető módon. Az előjáték ez esetben nem azt a célt szolgálta, hogy az ember ráhangolódhasson az előadásra; a II. felvonás balettzenéje összművészeti és kreatív harcászatieszköz-bemutató volt. Gyerekek mutattak be artistaprodukciót, láttunk rugdosást, fegyverekkel való kényszerítést, rokkantakat – mindent, ami egy parádés ünnepséghez méltatlan. Ebben az operában is volt fényképezés: vajon miért kell erőltetni a mai kor tárgyait egy veretes, a régmúltban játszódó operában? A kevés szereplőt igénylő jelenetek gazdaságosan csordogáltak, legalább nem volt erőltetett, indokolatlan járkálás a színpadon. A jelmezek tetszetősek voltak, az ékszerek különösen. A koreográfia más, 20. századi, a háborúk tematikájába érintő operában megfelelő lehetett volna.

Az énekesek produkciója kiemelkedő színvonalat hozott. Johan Botha Radamese olyan férfit mutatott, aki valóban kétségek közt vergődik, de nem a két nő közti választás miatt. Botha kiválóan érzékeltette a szerelmes férfit, a mindent feladót, mikor véletlenül elárulta a támadás helyét. Egyetlen pillanatig sem kételkedett abban, hogy az életet válassza Amneris oldalán,  vagy a halált. Botha éneklése, a csodás hang, a kifejezőerő, a plusz, amitől egy szerep megmozdul, mind-mind jelen volt. A néző nem kételkedett abban, hogy a nem átlagos testalkalú Radamesbe két nő is végzetesen szerelmes. Botha a dinamikával is kifejezte a karakter érzelmeit, azok hullámzását.

Boros Csilla Aidája hangerőben, hangszínben illett Botháéhoz, alakítása szintén emlékezetes volt. Pontosan érzékeltette, hogy ő „valaki”; nem csak egy szolga, nem csak a legyőzött nép egyszerű lánya. Elszántan szerette Radamest, biztos volt abban, hogy viszontszeretik, trón ide vagy oda. Boros nagyszerű énekes, minden hangja erről tanúskodott. Komlósi Ildikó a nagy operaszínpadok Amnerise. Ez alkalommal sem rutinból énekelt, játszott, szerepét kiérlelten, nagyon jól felépítetten tolmácsolta. Komlósi hangja a magas régiókban varázslatosan erőteljes, a hangszín csodás, hihetetlen vivőerejű. A mély hangok is megszólalnak, de erőltetettnek hatnak.

Kovács István mint Egyiptom királya megfelelően énekelt, bár nála a hangerőt olykor kevesli az ember. Palerdi András Ramfisza viszont minden szempontból a helyén volt: kifejező, állhatatos hangot, főpaphoz illő matériát hallottunk. Az évadban ez a szerep volt az, melyben igazán megmutatta Palerdi művészi vénáját – számos előadásban énekelt, talán túl sokban is. Fokanov Anatolij Amonasrója szintén a nagy alakítások közé tartozik, az énekes sem először tolmácsolja a szerepet. Fokanov mindig nagy hőfokkal van jelen a színpadon, mindig minőségi az éneklése.Vörös Szilvia Főpapnője jól hozta azt a keleti koloritot, mely csak az ő szerepében van jelen. Boncsér Gergely Hírnöke a maratoni futók lihegésének rendezői imitálása ellenére nagyon jó volt. Ahogy a kórus (Honvéd Férfikar) is remekelt. A zenekart ez alkalommal Kesselyák Gergely irányította, nagyon szép színekkel, kifejezőeszközökkel. Megmozdult a zenekari anyag, nem szolgaian játszották a kottafejeket.