Aki két végén égette a gyertyát

Zay Balázs hanglemezkritikai rovata – 2013. december 10.

A Bartók Rádióban pár éve Chopin mazurkáinak előadásairól beszélgetett két, általam nagyra becsült zenetörténész. Vártam, hogy vajon Samson François felvételeiről szó lesz-e. Voltak sokan: Ferenczi György, Vladimir Ashkenazy, Vladimir Horowitz, Mieczyslaw Horszowski, Vladimir Sofronicky, Sviatoslav Richter, Leif Ove Andsnes, Arturo Benedetti Michelangeli, Szilasi Alex – és persze Artur Rubinstein. Persze. A gond az, hogy Chopin esetében François is a persze kategóriába esik, de hazánkban mintha nem is ismernék. Meglátásom szerint pedig Rubinstein után ő jön Chopinnél; együtt Ashkenazyval, Stefan Askenaséval – aki szintén emblematikus Chopin-előadó volt, már ha éppen játszotta a szóban forgó műveket – és Pollinivel. Persze, ahogy haladunk a sorban, csökken az egyértelműség. Mindenesetre, ahogy Rubinstein nélkül, úgy François nélkül sem tartom helyesnek Chopin-interpretációról beszélni.

De ki is ő? A most megjelent lemez tulajdonképpen újdonság, ezek az élő felvételek korábban ugyanis csak a művész összes felvételét tartalmazó EMI albumban láttak napvilágot – mely monstre méretével kicsit „durva”, akárcsak a Cziffra György összes felvételét tartalmazó doboz. Két koncert a Salle Pleyelben 1964 elején, néhány nap különbséggel, és három versenymű az előző évtizedből. Az összeállítás kitűnő képet nyújt a művészről, továbbá rejtett kapcsolatokra világít rá szépen. Miért is emelem ki ennyire François-t Chopin életműve kapcsán? Nem azért, mert – néhány kevésbé jelentős mű kivételével, de például az összes korai polonézzel együtt – a teljes életművet lemezre vette. Nem. Hanem azért, mert az egyik legeredetibb, legegyénibb Chopin-interpretátor, aki valaha élt, továbbá – bizonyos esetekben – nemcsak érdekesen kimagasló, hanem a rendelkezésre álló felvételek teljessége tükrében is az élen szerepel. Van egy előadása, amelyet ha hall az ember, szerintem aligha lehet kérdéses, hogy nélküle nem lehet Chopin-előadásról beszélni. Melyik ez? Az e-moll zongoraverseny második, Louis Frémaux kísérte felvétele. Természetesen nem csak ez – de érzésem szerint ez az, amelyet elsőként érdemes kiemelni. Addicionális gondolatok, az inherens gondolatok megmutatása, líraiság, tűz, minden együtt. És egy olyan belépés, amelyet nem lehet elfelejteni. Ahonnan más az idő, a tér.

A most kiadott album első lemezén csupa Chopin-mű szerepel. Az f-moll fantázia már mutatja az interpretáció sokszínűségét, szakaszok érezhetők benne. François heves, érzelmes zongorista, a pillanat nyújtotta ihlet elsőrendű szerepet játszik játékában. Érezni, ahogy közelít, ahogy talál. A II. szonáta lehengerlő. Igen, ez nem szokványos Chopin-előadás. Kocsis Zoltán mondta egyszer, hogy inkább Chopin játékára lenne kíváncsi, mint Lisztére; utóbbiét még mindig jobban el lehet képzelni. Magam is így látom. Annyit azért sejteni vélek, hogy Chopin valószínűleg nem így játszott. François kemény, iszonyatosan dinamikus, szinte robban az egész. François nem azért autentikus, mert Chopin esetleg efféleképp játszott, hanem mert a zene szívéig hatolva, annak megfelelően játszott. Érdekes összevetni ezt az előadást François stúdiófelvételével. A koncepció nagyjából egyezik. Nincs ellentmondás azzal, amit a pillanat nyújtotta ihlet elsőrendű szerepéről mondtam? Nincs, mert a kettő együtt igaz. Mintha élt volna benne egy általános elképzelés, például az első tétel kezdete koncepcionálisan ugyanaz. Nagyjából a fordítottja Ashkenazyénak, mely telitalálat. A rövid bevezetés után úgy belecsap, hogy a fokozott tempó óriási hatást gyakorol a hallgatóra. François ellentétesen veszi a tempót, de nem sokkal az Ashkenazynál kirobbanó rész után egyre izzóbb intenzitást ér el a lassú fokozás révén, amit aztán nemcsak fenntart, hanem csak növel, növel. És aztán iszonyatos menetet vág le. Félelmetes, milyen menetet! A Gyászinduló ugyancsak eszméletlenül megkapó, valamiféle szerelmi vagy komplex, az élettel mint egésszel kapcsolatos gyász- és egyúttal érzelmi induló inkább. Az Op. 64. No. 2-es keringő ugyancsak olyan tüzes, hogy már-már nem is keringő, hanem valami más, valami több.

A második lemez egy Mozart-szonátával kezdődik. Szép a chopini énekléssel együtt hallani. A 3. szonáta szintén a stúdiófelvétel vonalát követi, de lassútétele még lassabb, meghittebb. És még valami, ami nagyon érdekes. A negyedik tétel hiányzik, úgymond technikai okból. Ez ugye vagy hangminőség vagy más egyéb – aki ismeri a hanglemezipart, tudja, hogy olykor a technikai hiba nem a hangminőséggel kapcsolatos. Itt most nem tudom, miről van szó, de mindegy is. Először sajnáltam: milyen kár, de aztán megláttam valamit, és már nem sajnáltam. Sőt! François is Németországban született, akárcsak honfitársa, Jacques Offenbach. François nem állt messze Offenbach főhőse, Hoffmann személyiségétől. Sok helyen lakott gyermekként, mivel apja a diplomáciában dolgozott. Ez izzó, önpusztító személyiségére nyilván hatott. Tanult Pietro Mascagninál is – itt már éppen hogy csak utalok a kapcsolatra a Parasztbecsület robbanó, önpusztító izzásával. Tanára volt még Alfred Cortot, Yvonne Lefébre, Nadia Boulanger és Marguerite Long, azaz a legjobbak akkortájt Franciahonban. A negyedik tétel hiánya és a német születés azért érdekes, mert a III. szonáta lassútételét Schumann Gyermekjelenetek című műve követi, s mivel hiányzik ez előző mű vége, nincs taps. Nagyon megható, ahogy szinte átfolyik az egyik a másikba. Olyan kapcsolat tárul fel, amelyre nem gondol az ember. Aztán persze eszünkbe juthat Schumann lelkes beszámolója Chopin Là ci darem la mano variációiról. De ez még kevés. A lényeg a két művészben élő tűz, felfokozottság szoros kapcsolata, illetve a gyermeki én jelenléte, a kis formák preferálása, nagy érzelmek megjelenítése kicsiny darabokban. Így már kevésbé tűnik veszteségnek a III. szonáta IV. tételének hiánya.

Néha gondolkodom azon, vajon nem téves-e zeneszerzőket kapcsolni előadási stílusokhoz? Végül mindig arra jutok: nem. Mivel állandó oda-vissza hatás érvényesül. És akkor itt ki is mondhatjuk, hogy François schumannosan játszik Chopint. Valahol mindketten őrültek voltak. Senki ne értsen félre! Ezt nem rosszból mondom. Szegény Schumann belezuhant a pszichózis világába, és ott is maradt élete végén, miután a Rajnába vetette magát. Előélete, művei ennek lehetőségét előrevetítették. Kár, hogy nem kerülte el, de talán ott, a mélyben tudott stabilizálódni, amikor a tébolyda nyugalmában térképeket nézegetett. François két végén égette a gyertyát, és tulajdonképpen innen jön művészetének sava-borsa is. A végletek, a csodás pianók és a dübörgő futamok, de a változó színvonal is. Igen, életműve színvonala nem egységes, de amikor – legalábbis az én eddigi érzéseim szerint – kevésbé találó, akkor valamiféle idegesség jön ki benne, és hát ez is kvalitás, ez is létélmény. Ilyenkor mintha keresné a tempót, máskor meg megvan. Mindez a két koncert, illetve a harmadik, ugyancsak koncertrészleteket tartalmazó lemez hallgatásakor is érződik. És közben az ember ráérez lassan: igen, most még keres, most meg már rátalált.

Prokofjev IX. szonátája mintha kilógna a sorból. De mégsem lóg ki. És ez nagy meglepetés. Logikus, hogy aki Schumann tüzességével veti magát Chopin világába, erős akcentusokat alkalmaz, alaplüktetésre épít egyes szakaszokon keresztül, az eljut Prokofjevhez. Nekem nagyon nagy élmény mindebben felfedezni a mégiscsak ott lévő franciás könnyedséget és éneklést; szemben az orosz komponista művei kapcsán gyakran hallható nagyobb objektivitással és keménységgel. François nem keni el a kemény metrikusságot, de könnyedebben veszi. A második koncert végén etűdöket játszott, köztük a Forradalmi etűdöt, bizony iszonyatos vehemenciával. És ilyenkor visszajönnek a hangverseny megelőző pillanatai, melyek hasonlóan fékevesztettek voltak. Olyan koncert volt ez, amikor a szokatlanul dübörgő Forradalmi etűd már nem lepett meg, hanem a már átélt különös élmény köszönt vissza.   

A versenymű-korong a korábbi élményeket növeli. Schumann Zongoraversenye – Charles Münch vezényletével – az eddigi jellemvonások mindegyikét tartalmazza. Finom költőiség, vadság, erős akcentusok; mikor még nincs meg a ritmus, mikor már megvan a ritmus, megvan az uralom a zenei anyag fölött. A Kinderszenen esetében mintha Chopin éjszakai világa hatott volna: itt a drámai, erőteljes Schumannt is halljuk. Forró hangulatú interpretáció ez, s különösen érdekes annak fényében, hogy a schumanni felfokozottság erős meghatározója volt François Chopin-előadásainak. És itt jön még egy Prokofjev-mű, az V. zongoraverseny. Richter játszotta darab, Richter lemezfelvételének karmesterével, Lorin Maazellel. Ugyanaz az élmény, mint a IX. szonátánál: több fény, nagyobb lazaság járja át a darabot a szokottnál; egyfajta francia könnyedség járul az új tárgyilagosságot nem felejtő szerző anyagához. Egyúttal Prokofjev visszakerül Franciaországhoz, ahol egykor, a modernizmus virágzásakor élt. Bár sem a mű születési idejét, sem a felvételek idejét tekintve nem utoljára kívánkozott volna az utolsó darab, César Franck Szimfonikus variációi (amelynél André Cluytens a karmester), végül teljesen jó a sorrend. Ez aztán finom előadás. Olyan mű ez, amelyiket könnyű elkenni, könnyű elsiklani rejtett szépségei felett. Hát François nem teszi, lassan halad, hangról-hangra. Gyakran átsietett frázisokon François finoman végiglép, szinte érezzük az egyes lépéseket. François előadásában a Szimfonikus variációk nem majdnem-zongoraverseny benyomását kelti, nem is egy kicsit visszafogottabb léptékű, óvatosabb darabét, hanem igazi, élményekkel teli utazásét. Bizony, megint a schumanni kapcsolat, a Szimfonikus etűdök szerzőjéhez fűződő reláció. François szimfonikus léptéket, dimenziót, mélységet hoz be.

(Erato/Warner Classics – Magneoton, katalógusszám:  5099940960029)