Questo e Angelo Questa

Zay Balázs lemezkritikai rovata - 2012. május 29.

A Warner Classics olykor érdekes operafelvételeket ad ki quasi facsimile kiadásban, a füzet hátán a régi borítóval, melyek árnyalják az ötvenes évek itáliai operaéletéről alkotható képünket. A Decca és a Columbia, illetve ma EMI korabeli bejátszásai jól ismertek, ezek kevésbé. Vannak közük gyengék is, például Callas egyetlen stúdióban felvett Traviátája, melyet társai meglehetősen összecsaptak, beleértve az amúgy jeles karmestert is. Angelo Questa mára eléggé elfelejtett dirigens, akinek két felvétele vált hozzáférhetővé: az 54-es Rigoletto és az 56-os Aida. Nem volt könnyű dolga, míg 55-ben Serafin, Callas, Tucker tíz teljes napig készítette az Aida felvételét, Questának és zenészeinek erre sokkal rövidebb idő állt rendelkezésrée. Ám ebből, furcsamód, mindkét esetben még erényt is tudtak kovácsolni. A két előadás elbűvölő. Nem tökéletes, messze nem, de spontán, eleven, eredeti. Mono felvételek, elég éles, magas beállítás, a zenekar a háttérben, a szólisták elöl, néha már túlzottan is. A Decca korai, Alberto Eredével készült lemezei e tekintetben is, kidolgozottság terén is ezek és a nagyobb gonddal készített Columbia, illetve EMI-felvételek közt foglalnak helyet. De ez nemhogy nem baj, épp ellenkezőleg: mintha ott ülne az ember, átjön, itt és mosttá válik az ott és akkor.

A Rigoletto jó lendületes, olykor nagyon gyors. Főszereplője Giuseppe Taddei, akinek a Rigoletto-alakítása közelebb áll Aldo Prottiéhoz, bár annál kevésbé hat magával a hanggal. Mindkettőjüknél közös a dallamot, az íveket tisztelő, elsősporban zenei fogantatású megközelítés, mellyel élesen szemben áll Tito Gobbi és Dietrich Fischer-Dieskau nem sokkal későbbi, Scala-beli, az EMI, illetve a Deutsche Grammophon révén megörökített, erősen az expresszivitásra, jellemrajzra, rezdülések intenzív érzékeltetésére épített interpretációi. Szép, lágyan testes hang, természetes hangvétel, kevésbé tudatos Rigoletto. Gilda szerepében egy rendkívüli, alulreprezentált koloratúrszopránt hallunk, Lina Pagliughit, aki egyre gömbölydedebb megjelenésének köszönhetően még azelőtt szorult vissza a színpadról, s részben a lemezstúdióból is, hogy hangja veszített volna bájából. Ugo Tansini vezényletével 1939-ben kitűnő Lammermoori Lucia-felvétel készült vele, s Gildája is kiváló. A tűnő kor bája teljes egészében benne van, ízes, régiesen kislányos, aztán színpadiasan kifejező. Ahhoz hasonlóan énekel, ahogy régi filmekben beszélnek. A herceget Ferriccio Tagliavini énekli, akinek semmivel sem volt nagyobb szerencséje a lemeztársaságok részéről, pedig megérdemelte volna. Mikor Callas oldalán a Lammarmoori Luciát felvette, már fakóbb volt a hangja. Itt kiváló. Nem fiatalos alakot varázsol elénk, s ízléses, elegáns éneklése mellett néha elfelejtjük, hogy a herceg valójában önző, megbízhatatlan alak. Vagy jól játszik, úri modor fedi felelőtlen, csélcsap lényét. Sparafucilét Giulio Neri énekli, ízes olasz basszista, aki nem ad sokat a finom kidolgozásra, de alapvetően stílusos. Questa Sparafucile és Rigoletto első párbeszédét nem halkan, sejtelmesen szólaltatja meg, hanem tempósan, természetesen. Kimagasló rész Rigoletto és Gilda találkozása, melyet ehhez hasonló hévvel még sosem hallottam.

Az Aida nem Abbado vagy Karajan finomságával szólal meg, a fúvósok meglehetősen gyengék, viszont ritka természetességgel és laza talján stílussal. Ebben kitűnik a Radames szólamát éneklő Franco Corelli, aki sokkal hevesebb, fiatalosabb, mint későbbi, Zubin Mehta vezényelte EMI-lemezén. Giulio Nerit itt is halljuk, s ezúttal is ízesnek, hányavetin megfelelőnek érzékeljük. Miriam Pirazzini igen meggyőző, szép hangú Amneris, bizony nem marad el sokban a kor vezető Amnerisétől, Fedora Barbieritől, aki az előző évben kétszer is felénekelte a szólamot, júliusban Jonel Perlea, augusztusban Serafin dirigálásával. A címszerepben ugyancsak ritkán hallható hangot hallunk. Mary, avagy Maria Curtis-Verna az Egyesült Államokban született, s Olaszországban egy ideig megbecsült szoprán volt, majd visszatért szülőhazájába, ahol a mi Carelli Gáborunkhoz hasonlóan a Metropolitan Operaház készenléti énekese volt. Nota bene Carelli is Olaszországban élte fénykorát, Beniamino Gigli tanítványaként régi felvételek tanúsága szerint szerfelett sokat tanult mesterétől, de a II. világháború megtörte ígéretes pályáját. Curtis-Verna nem kifejezetten egyedi hang birtokosa volt, s nem fektetett különösebb hangsúlyt az egyéni szerepformálásra. De jobban tesszük, ha élvezzük és elismerjük ahelyett, hogy Callas kimagasló szerepformálását vagy az említett Perlea-felvételen szereplő Zinka Milanov lenyűgöző hangját keresnénk benne. Szép, ahogy sokan, vagy talán nem is olyan sokan.

A felvételek karmesterét nem tartják számon, pedig mindkét esetben jól teljesít. Nem ő az egyedüli, akivel az olasz karmesterek közül mostohán bánik a zenetudomány. A korai teljes operafelvételek két szinte egyedüli dirigensét, Carlo Sabajnót és Lorenzo Molajolit is alig említik, olyannyira, hogy utóbbinak még a létezését is megkérdőjelezték nem jelentékeny fórumokon, mondván, egy nagy, de máshová szerződött karmester lehet álnéven, ami teljes botorság, hiszen ha nem is sok, de számos adat áll rendelkezésre róla. De a későbbiekből is vannak példák, néhány lemeze és itteni működése nélkül mit sem tudnánk Giuseppe Patanèról. A magam részéről úgy vélem, Questa jó karmester, aki a hamisítatlan olasz hagyományt ügyesen ülteti át a gyakorlatba. Erénye nem a precizitás, inkább a lendület. Questo e Angelo Questa - Ez Angelo Questa.

(Warner Fonit 2564662116, Warner Fonit 2564662118)