Aranyokker – Orbán, Dohnányi, Richard Strauss

A Pannon Filharmonikusok budapesti bérletsorozatának utolsó koncertjét május 16-án hallhatta a közönség. Az Aranyokker elnevezésű hangverseny műsorán Orbán György IV. szerenádja, Dohnányi: Koncertdarab gordonkára és zenekarra (op. 12) és az évfordulós Richard Strauss Don Quixote című variációsorozata szerepelt. A szólista Jan-Erik Gustafsson volt, Bogányi Tibor vezényelt. Az eseményhez ezúttal is tartozott egy festmény: ez alkalommal Koltai-Dietrich Gábor Tájkép.hu című képe.

Lehotka Ildikó / Gramofon.hu

Orbán György IV. szerenádja a Budapesti Fesztiválzenekar felkérésére íródott; a 2011-es Mahler-napok keretén belül hangzott el. A BFZ minden évben megbízott egy zeneszerzőt olyan mű komponálására, mely valamilyen módon illeszkedik a mahleri oeuvre-höz. Orbán György művei mindig kellemesek, könnyen befogadhatóak, nem feltétlenül érződik ki a 20-21. század hangzásvilága. A Mahler és Bartók tiszteletére komponált mű természetesen tartalmazott a két szerző zenéjére utalást. Mahler természetzenéje, egy jellegzetes négyhangos motívum is (mindkettő az I. szimfónia I. tételében) megerősítette ebben a hallgatót. Bartók hatását a népi intonáció, a bartóki akkordok használata, a hegedűk dallama mutatta, de Stravinsky zenéje, sőt egy csöpp Bizet is megjelent. Rezesparádét kétszer írt Orbán; a mű alaphangulata inkább a szimfonikus könnyűzene felé hajlott.

Dohnányi Koncertstückje nagyon jó mű, technikai szempontból nem is nehéz. Ezért is érthetetlen számomra, hogy a szólista, Jan-Erik Gustafsson miért játszott a mű elején kevésbé tisztán, és miért nem tudta átadni a darab hangulatát a nagyszámú közönségnek. Nem éreztem a műből áradó szenvedélyességet – annak ellenére, hogy a cselló tónusa szép, telt volt, az üres A-húr viszont sivított. A zenekar sem érzékeltette a mű atmoszféráját – érthetetlen módon, hiszen a karmester csellista is. A formai szakaszok tagolása, a nagyobb dinamikai ellentétek is hiányoztak, ezt Bogányi a nagyon erőteljes testbeszédével pótolta.

Richard Strauss Don Quixote-ja nagyon színes mű: a Fantasztikus variációk egy lovagi témára alcímű, 1898-ban bemutatott mű humoros, mind a 10 variációja tartogat meglepetést. A mű érdekességét a cselló és a brácsa szólója is erősíti. A hóbortos lovag szólamát Jan-Erik Gustafsson játszotta, előadása ezúttal jóval kimunkáltabb volt, mint a Dohnányi-mű esetében, mégis a darab sava-borsa hiányzott (leginkább a bátorság a nem feltétlenül szép hangzás tolmácsolására). Fontos érdem, hogy a csellista és a brácsa szólamot játszó Jaroslav Murin egymásra figyelve folytatott párbeszédet. Nem éreztem a groteszkséget, a két témát bemutató különböző variációk sokféleségét, a búsképű lovag és kísérője végletes érzelmeit; a darab pedig mind a zenekari, mind a két szólista szempontjából nagyon színes, sokszor festői. Szép pillanatot jelentett a brácsa keringődallama, a zenekari bégetés, de a rengeteg színnel, árnyalattal, az érzelmek hullámzásával adós maradt a zenekar, így hosszabbnak, tartás nélkülinek tűnt a variációsorozat.

Bogányi Tibor vezénylése leginkább a mozdulatok milyenségére koncentrált: hol táncolt, hol a nagy érzelmeket nagy mozdulatokkal mutatta. Minden darabban maradt számos kiaknázatlan részlet, bár mindhárom kompozíció bőven tartogat hálás zenei anyagot. Érzésem szerint a hangok tisztességes lejátszására koncentrálódott az előadás – ami persze nem elhanyagolható –, kevés ötlettel, annál több színpadi elemmel a karmester részéről.