Ariadné Naxosban: humor és keserűség

Az operaházi évadban utoljára szólalt meg Richard Strauss Ariadné Naxosban című darabja – vitatható rendezésben, figyelemre méltó énekesi teljesítményekkel. Strauss Ariadnéja érdekes darab, kellemes a fülnek; bár a Hofmannsthal szövegére készült opera a két szerző talán legnehezebben abszolvált munkája. Strauss lelkesedett a szövegért, a librettista tele volt kételyekkel, az opera mégis kettejük egyik legjobb opusa lett.

Lehotka Ildikó / Gramofon.hu

A történet burkoltan a művészetekről való vitát sejteti. Richard Straussnak nem ez az egyetlen ilyen témájú műve: a commedia dell’arte és az opera seria kettőssége néha zavarbaejtő, néha kacagtató. Az Ariadne három változatban is megíródott, első változata egy kísérőzene volt. A Moliére-féle Az úrhatnám polgár Hofmannsthal által átdolgozott színdarabja egykor a kísérőzenével együtt került színpadra (R. Strauss: Az úrhatnám polgár), majd ezt követően hangzott fel az Ariadné Naxosban. Maga az előadás ebben a formában körülbelül hat órán keresztül zajlott. A színházi előadást várók a zenét, az operát várók a színdarabot kifogásolták. A két zenei változatot egy harmadik követte: a színműből egy zenés prológus készült, ez lett a négy évvel későbbi és a máig gyakrabban énekelt-játszott változat.

A kamaraopera (36 zenekari zenészt kér) zenéje a finom hangszíneket helyezi a központba, Strauss itt nem törekedett a Salome vagy az Elektra, Az árnyék nélküli asszony helyenként mamut hangzására. Figyelemre méltó a befejezés, mert nagy érzelmek feszülnek, a hangvétel himnikus. Itt is, mint oly sok Strauss-darabban, a női szerepek a legemlékezetesebbek: Zerbinetta koloratúráriája remek.

A darabot Anger Ferenc rendezte. A kezdő ütemek alatt már némafilmet láttunk, nagyon hatásos bejátszásként; a rendezői koncepció – mely a humort emelte ki – már rögtön nyilvánvaló volt. Anger később sem fukarkodott a viccesnek szánt elemekkel, volt jó néhány azonban, amely mégsem annak érződött. A Parókakészítő hentesnek tűnt, egy balta lógott ki a hátából Rejtő-módra, de előbb meggyilkolták. Szintén meggyilkolták (megfojtották) a tolókocsis Táncmestert, a Komponista kettészakadt – több halálnemet is láthattunk. A humor és persze a keserűség azonban a zenében és a szövegben is a lényeg, ezt lett volna inkább érdemes aláhúzni. A záró rész himnikussága a félig űrhajó, félig új zónázó vonat keverékéből összeállt díszletben teljesen eltűnt, a szigeten sem a fájdalom ábrázoltatása jelezte Anger elképzelését. A fű kinövése viszont remek volt, ilyet még nem láttam opera-előadáson. Kevésbé ötletesnek találtatott a három nimfa légikísérőként, egy laposüveget meg-meghúzva (Bacchus léte nem a pálinkát jelenti). Az opera mondanivalója így elsiklott, kaptunk viszont egy pamfletszerűséget, benne fekvő férfibábukkal, melyeken át-átsétál valaki; némelyik fekvő alak viszont életre kelt. Ha csak a színpadon, a zene nélkül zajló cselekményt figyelnénk, vígjáték kerekedik ki, és sajnos a második felvonás is annak tűnt így.

A kisebb férfiszerepekben különösen tetszett Megyesi Zoltán Táncmestere, de a négy komédiás is remek volt, pazar színpadi játékkal. Busa Tamás Énekmestere a humort ugyan mutatta, de éneklése kevésbé tetszett. A három nimfa most is kiválóan szólalt meg, Schöck Atala hangjára most is rácsodálkoztam. Vizin Viktória énekelte a Komponista szerepét, csúnya vibratóját nem tudta feledtetni a szereptudása, kifejezőkészsége. Tavaly Várhelyi Évát hallottam a szerepben, ő minden szempontból remek volt, őt éreztem akkor a legkiemelkedőbbnek. Kovácsházi István énekelte a Tenor/Bacchus szólamát; hozva a wagneri stílust, ami nem éppen ide való (ugyanezt éreztem korábban Az árnyék nélküli asszonyban való fellépéseikor is). Szabóki Tünde Primadonnája/Ariadnéja magas szintű volt, zeneileg kifejező, a hang a felső tartományban helyenként kissé éles. Franz Tscherne Udvarmestere ékes német kiejtéssel beszélt, inkább idősödő filmsztárnak hatott, mintsem az operát előmozdító narrátornak. A darab végén öngyilkos lett – hogy a gyilkosságok sorát folytassuk. Az Operaház zenekara Héja Domonkos vezényletével szépen szólt, a hangszínek jól sorakoztak, dinamikusan szólalt meg a zenekari anyag. A Richard Strauss év után is érdemes a szerző operáit műsoron tartani, így az Ariadnét is.