Ashkenazy, Sibelius, Csajkovszkij

Április 20-án ismét egy nagynevű együttes lépett a Müpa pódiumára: a londoni székhelyű Philharmonia Zenekar. A karmester a zongoristaként világhírűvé lett Vladimir Askhenazy volt; Csajkovszkij D-dúr hegedűversenyének szólóját Julian Rachlin játszotta.

Lehotka Ildikó / Gramofon.hu

A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem ezúttal is megtelt, s ez valószínűleg nem a műsornak – Sibelius Valse triste-jének és II. szimfóniájának – szólt, sokkal inkább Askhenazy nevének. A versenymű I. tétele utáni tapsból ítélve most is sokan voltak olyanok, akik csak egy-egy kiemelt eseménykor látogatnak koncertet, Sibelius Valse triste-je (op. 44.) nagyon ismert és nagyon jellegzetes. Az északi zeneszerzők hangzásvilágát ismerjük fel a rövid darabban, mely egy színdarabhoz készült kísérőzene része (a bemutatón maga Sibelius vezényelt). Az előadás varázsos volt, nagyon jól adta vissza a zenekar a részlet atmoszféráját; a ködös, melankolikus-borongós, kissé visszafogott érzésvilágot. Csodálatos pianókat hallottunk, rögtön a mű elején is, a vonósok tónusa igazán élvezetes volt.

Csajkovszkij Hegedűversenye talán az egyik legtöbbet játszott versenymű, a szólistáknak ezért is nehéz újat mondani a darabról. Remek felvételek léteznek, de koncerten is nagy művészek tolmácsolásában hallhattuk ezt a művet. Julian Rachlin szólója engem nem nyűgözött le. Az I. tétel ment a maga megszokott útján – a zenekar részéről is. Rachlin kevés dinamikai síkot érintett, a zenei finomságok elsikkadtak. A kadencia kielégítően szólalt meg, az üveghangok mindenképp, de nem érezte a közönség a tétel ízét, a feszültséget, a karakterek sokaságát. Hiányoltam az édes-megejtő hegedűhangot a középső tételben is, a közönség azonban elégedett volt. A lassútétel is hasonlóan semmitmondóan szólalt meg, unalmasan, túl hangos fuvolaszólókkal. A finálé karcossága, extrovertált karaktere nem ért el a hallgatókig. A záró rondótétel a maga rusztikusságával is csak pillanatokra mutatta meg a mű feszességét. A zenekar talán nem volt kellően inspirálva, talán Askhenazy elgondolásai voltak szegényesek; mindenesetre sem a szóló, sem a zenekar nem hozta azt az izgalmat, ami a műben nyilvánvaló. A litván származású Rachlin intonációja sem volt mindig kristálytiszta. Színpadi jelenléte kapcsán két dolog marad meg emlékezetünkben: az állandó ide-odafordulás és a rendkívül zavaró dobbantások. Ráadásként Ysaye III. szonátáját játszotta a művész, a Balladát, de itt sem nyílt meg számunkra a zene végtelensége.

Sibelius II. (D-dúr) szimfóniája tökéletesen megmutatta a Filharmónia Zenekar pompás hangzását. A vonóskar tónusa lenyűgöző volt, egészen egyedi, dús, zamatos; ha kell hajlékony, ha kell, könyörtelenül előrehaladó. Askhenazy sokkal jobban érezte ezt a művet, mely, ha nem is teljesedett ki, megmutatta a szerző tehetségét – ám a zárótétel hosszúságát nem tudta áthidalni. Nagyon szép dolgokat hallottunk azonban, mind Askhenazy elképzelése, mind az együttes remek zenészeinek, azok rövid szólóinak jóvoltából. Az összes hangszercsoport összeszokott, nagyszerű volt. Homogén hangzás, nagyon pontos együttjáték, figyelem jellemzi ezt a zenekart. Ráadást is hallottunk: a Szkrjabin-évforduló alkalmából az Álmok szólalt meg.

Askhenazy nagy zongoristából lett karmester, és sokszor mondják, hogy egy világhírű hangszeres művész nem feltétlenül lesz világhírű karmester. Nos, el kell fogadni ezt a megállapítást. Nagy formátumú karmester csak nagyon ritkán válik az egykori (esetleg még aktív) szólistából. A jó kedélyű Askhenazy egyelőre nincs a legnagyobbak közt, de az átlagnál magasabban van. Személyisége, választott műsora, a zenekar hangzása mindenképpen megért egy estét.