Az ideális közép – Starker János Warner-felvételei

Zay Balázs hanglemezkritikai rovata - 2015. február 5.

Tavalyelőtt hunyt el Starker János. Emlékére a Warner Classics lemeztársaság cég gyűjteményes albumot jelentetett meg. Starker élete során több lemezcéggel állt kapcsolatban. Érdekes a cím, The Warnner Legacy, ugyanis Starker sosem készített felvételt a Warner cég számára – mely azonban megvette még korábban az Erato céget, innen az album három korongja, majd nemrég az EMI-t is, ahonnét is a többi hét.

Starker a II. világháború után az Egyesült Államokban Doráti Antal és Reiner Frigyes mellett egyre nagyobb siket aratott a Dallasi Szimfonikus Zenekar, a Metropolitan Opera Zenekara, valamint a Chicagói Szimfonikus Zenekar szólócsellistájaként. Lemezeket is kezdett felvenni, Bach szvitjeinek első - nem teljes - felvételét a zenekari munka mellet, éjszaka rögzítette. Nemzetközi karrierje 1957-es londoni bemutatkozása után ívelt fel hirtelen, ekkor figyelt fel rá a Walter Legge vezette EMI. Később furcsamód megszűnt köztük az együttműködés, ekkor Starkerrel az amerikai Mercury Records kezdett dolgozni, később pedig a BMG szerződtette hosszú időre. Bach hat szvitjét mindhárom cég felvette vele – s egy negyedik is, a tiszavirág életű – és magyar kötődésű (Joó Árpád, Marton Éva) Sefel Records. Utóbb dolgozott még vele a sok nagy művészre korán felfigyelő japán Denon, valamint élete utolsó szakaszában az amerikai Delos cég is.

A szóban forgó gyűjtemény Bach hat szvitjével kezdődik. Kétségkívül nem a mennyiség számít, de érdekes megemlíteni, hogy Starker négy teljes felvételével szemben kitől hány található kimagasló kollégái esetében: Paul Tortelier – 2, Mischa Maisky – 2, Heinrich Schiff – 1, Msztyiszláv Rosztropovics – 1, Pierre Fournier – 1. A lényeg azonban a kvalitás. Éppen ezért lenyűgöző elsősorban Starker teljesítménye.

Zsidó család gyermekeként született Budapesten, apja lengyel, anyja ukrán származású volt. Annak fényében, amit népek harcának zajkló tengerén ma is látunk, érdekes a szóban forgó Warner-album kísérőfüzetének szövege, mely szerint szülei orosz származású zsidók. A holocaust idején megedzette a halál szele, ami könnyedséget is adott neki a későbbiekre, a halál árnyékának völgyéből kimenekülve egyfajta „mi jöhet még?” attitűd is jellemezte.

És még valami: neves magyar kortársai tökélyre törekvése. Nem tudom, hogy kedves ember volt-e, vagy sem. Szigorú volt, az biztos, de el tudom képzelni, hogy akkor, ha már megnyugodhatott a magas minőség meglétét illetően, szigora oldódott. Azt mondta egy ízben, „Szláva népszerűbb, de én vagyok a nagyobb csellista.” A magam részéről tartózkodnék kettejük s néhány további kimagasló társuk tekintetében bármiféle alá- vagy fölérendeléstől, ám igaz, hogy Rosztropovics többet adott a külsőségekre, bár tegyük hozzá, a lényegre is; míg Starker szigorúan a belsőre, a mélyen fontosra koncentrált. Elítélte a látványosságot, s ennek során olykor tévedett is: nem tartotta sokra Karajant, mindvégig rossz viszonyban volt Ormádyval, s – hogy maradjunk a gordonkaművészeknél, du Pré széles, teátrális mozdulatai csak látszólag formálisak, belső késztetésből fakadtak, és egyúttal zenei fogantatásúak voltak.

Az album összes darabját átjárja a szigor, a rendezettség, a professzionalizmus. Nincs kilengés sehol. Bár olykor kifejezetten szeretem a szabad megoldásokat, pillanat szüleményeit, meg kell hagyni, Starker fegyelmezett és szabályos zenélése soha nincs igazi zeneiség híjával. Kétségkívül nem lép át bizonyos határokat, de ezeken belül nagy változatossággal és igazi átéléssel mozog. A legszebb gordonkahangot előcsaló művészek közé tartozott, noha egészében véve inkább szikárabb hangot használt. De ha jól odafigyelünk, nagyon szép és kiegyensúlyozott, gazdag hangzás ez. Kétségkívül egyfajta fanyarság és szárazság is ott bujkál benne, de színárnyalatok sora is. Bármennyire szeretem is szubjektíven Tortelier-t, sosem állítanám, hogy felvételei jobbak Starkeréinél. A helyzet ugyanez Rosztropoviccsal is. Jobbnak senkié nem jobb. Egy valami hiányzik csak Starkernél, olyasvalami, ami, ha megvolna, hiányt is jelentene egyszersmind: hiszen az ő sajátos kvalitása a komplex meggondoltság, amihez véletlenszerűség, egyszeri megoldás még véletlenül sem társulhat. Vagy ez, vagy az. Ő mindig a professzionálist, a legadekvátabbat választotta.

Első teljes Bach-sorozata is ilyen, mellyel az album indul. Elsőre kicsit szikár, valójában nagyon mély és átélt. Nem nagy csapások mentén halad, hanem mindig kiszámítottan, de a legmagasabb régiókban mozogva. Játékának sajátosságát jól mutatja az V. Szvit első tétele, melyből nem hiányzik a kellő szenvedély, de első a struktúra, és ennek köszönhetően a zenei ív egysége jóval hosszabban érvényesül, mint általában. Ha z I. Szvit tételeit veszsük sorra, láthatjuk, mennyire változatos a mindig kiegyensúlyozottnak tetsző dinamika.

Hát még Kodály Szólószonátája milyen remek! Minden benne van. Az a pontos és finom megközelítés, mely Perényi Miklós előadását jellemzi, és az a bátrabb, rusztikusabb hang is, mely keveseknél figyelhető meg, például a kiváló Jirí Bártánál. A harmadik tétel eleje szinte hihetetlen, ennyire szép zengéssel és ennyire szabályosan egyszerre már-már képtelenség játszani.

Starker az a művész, aki az ideális középhez viszonyít, kevésbé a pillanat sugallatához, s folyton a szakma szempontjait tartja szem előtt. Idézett mondása hátterében is az van, ki mit tud hozzátenni a magához a  gordonkaművészethez, aminek a szolgálatába szegődtek egykor.   

Az EMI-korszakban sok versenyművet is felvett – két karmesterrel, Giulinivel és Süsskinddel. Ezek is egytől-egyig kiválóak. Haydn II. Koncertje, Boccherinié – enyhén romantikus alapon, de a preklasszikus gáláns stílus minden finomságával. Dvořák Csellóversenye és Dohnányi hangversenydarabja szintén magas kidolgozottság és a mérsékelt romantika elegye. A maga részéről örülök, hogy Starker ekkor Prokofjev korai, ritkán játszott Op. 58-as Csellóversenyét rögzítette – később aztán egy koncertfelvételen fennmaradt vele az Op. 125-ös Sinfonia concertante előadása is. És egy modern is darabot is felvett, Milhaud jópofa, laza, franciás I. csellóversenyét. Ami érdekes: mind abszolút stílusos, a korai darabok tekintetében a magánszólamot tekintve a historikusoknak sem lehetne sok kifogásuk, ugyanakkor mindegyik megfelel az eltérő kor és modor követelményeinek is. A hang ugyanaz is, meg nem is: letisztultságában sokoldalú, univerzális.

Érdekes két egészen eltérő karakterű romantikus gordonkaverseny Starker-féle olvasata. Mindkettőben Giulini kísér. Schumann introvertált darabját Starker a megszokottól eltérő nyitottsággal és direktséggel szólaltatja meg. Nem hiányzik belőle a kellő finomság, de vonalvezetése erős, hangja határozott. Különös ezután hallani Saint-Saëns I. Csellóversenyét, melyben éppen fordított a helyzet, a darabot Starker a szokottnál szabályosabban és klasszikusabban adja elő. Míg Schumann koncertjének már-már exotikus színt adott Starker, Saint-Saëns versenyében éppen ellenkezőleg a struktúrára helyezte a hangsúlyt a színek kavalkádjával szemben. 

Majdnem két korongon Gerald Moore kíséretével rövid, népszerű darabok szerepelnek. Az egyik sorozat megjelent anno, de a másik valamiért sosem, ez az első megjelenése. Az említett sokoldalúság és egyetemesség a még nagyobb kor- és stíluskeveredésben is megjelenik. Starkernél nincs felületes, minden ízléses és igényes, a virtuozitás sosem öncél. Virtuóz és érzelmes rövid darabok efféle recitációja ritkán ilyen egységes és ízléses, köszönhetően Starker mindig igényes megközelítésének, minélfogva kis darabok is kimagasló kvalitáshoz jutnak. A most első ízben kiadott recital külön érdekessége a fiatalon elhunyt Delej Lajos Gordonkaszonáta-scherzójának felvétele. Hajdanán együtt tanultak Budapesten. Az aljas nemzetieskedés fonákságára példa, hogy Ludwigként született Berlinben, s akár gazdagíthatta is volna a magyart és németet egyaránt magába foglaló európai kultúrát. Ehelyett szegény – mint Starker testvérei – egész fiatalon életét vesztette a holocaust során. Nem tudni, pontosan hol s mikor pusztult el, de még nem volt húsz éves.  

Az Erato-anyag Beethoven és Brahms összes szonátája. Nagyon meggondolt előadások ezek is. Bár Starker stílusa inkább összeszedett, mint ábrándozó, de azért megvan előadásainak a maga finomsága. Valahogy úgy lírai, hogy pontos marad és nem válik túlzóvá. Kétségkívül nem a csapongó oldalon állnak ezek az interpretációk, hanem a művek színvonalának megfelelő kidolgozottságot tekintik fő célnak.

Az egész anyag egységesen nagyon magas színvonalú. Mintha a művész minden pillanatban vizsgázna, hogy elég jó, a legjobb csellista-e. Sosem enged tág teret szubjektív érzelmeknek, a széles körű objektivitásnak viszont annál inkább: összehozva mindig a mű adottságait és a hangszer lehetőségeit. Mindig az ideális közép lebeghetett Starker szeme előtt, kilengés nem, karakterizálás csak mértékkel, arányosan.

(Warner Classics – Magneoton, katalógusszám: 0825646341252)