Az utolsó Kilencedik

Zay Balázs hanglemezkritikai rovata - 2015. március 20.

Az utolsó Kilencedik - Furtwängler 54-es luzerni Beethoven-felvételének újrakiadásáról

Beethoven IX. Szimfóniája különleges helyet foglalt el Furtwängler művészetében. Ha igaz, egy híján annyiszor vezényelte, ahány Haydn-szimfóniát számon tartunk. És Haydn nem kevés szimfóniát írt: száznégyet ismerünk tőle. Ám Furtwängler nem szerette a hanglemezstúdiót, így az utókor jobbára koncertfelvételekről ismerheti művészetét. Beethoven IX. Szimfóniájáról is fennmaradt vele jó néhány élő felvétel. Különös hatás látszik érvényesülni e téren. Mivel Furtwängler minden idők egyik legnagyobb dirigenseként áll előttünk, s a IX. Beethoven, az egész zenetörténet, végül Furtwängler művészetében is kiemelkedő szerepet játszik, különösen magas az ember elvárása, s ez negatív hatást is gyakorol, olyasvalamit várunk el, ami esetleg még Furtwängler esetében sem reális. Ismerjük Furtwängler számos felvételét, Beethoven-szimfóniákról is, előttünk lebeg művészetének kimagasló inspiráltsága, egyedisége – és azt várjuk, hogy mindez sűrítve, teljes intenzitással álljon előttünk e kivételes mű általa dirigált egyetlen változatában. Az 1937-es londoni felvétel hangzása értelemszerűen magán viseli kora jellemzőit. Aztán ott vannak a háború alatti felvételek, kettő Berlinből 1942-ből és egy Stockholmból 1943-ból.  A háború után Walter Legge, az EMI vezetője próbált teljes Beethoven-ciklust összehozni Furtwänglerrel, ami nem bizonyult könnyűnek Furtwängler stúdiókerülése miatt. Így maradt a koncerten való rögzítés. Jó hangzású felvétel maradt fenn Bécsből 1953-ból. Az I. tétel igazán ígéretes, ám az említett effektus is megmutatkozik, bármennyire jó előadásról van is szó, azt nem lehet elmondani, hogy Furtwängler kivételes művészete oly nagy fokban érvényesülne, ahogyan azt épp e műkapcsán várni lehet. Mindenki mástól igazán nagy elismeréssel vennénk ezt az előadást, csak éppen tőle nem, mert úgy érezzük, bármilyen jó is, annak fényében, amit Furtwängler adott, lehetne benne több is.

Bár kisebb mértékben, de valami hasonló játszódott le Furtwängler 1951-es bayreuthi előadása esetében is. A Bayreuthi Ünnepi Játékok háború utáni újranyitása Furtwängler hangversenyével kezdődött, amelyen a IX. Szimfóniát dirigálta. Ez igen ihletett előadás, egészében ihletettebb, mint a nem sokkal korábbi bécsi, ám az elismerés és a csodálat mellett valamiféle elégedetlenség mindig is bujkált bennem vele kapcsolatban. Mint utóbb megtudtam, Legge ugyanazt mondta Furtwänglernek, amit én is mindig éreztem, valahányszor ezt a felvételt hallgattam: Jó előadás, de jobb is lehetne. Persze szegény Furtwänglernek ez igen rosszul esett, amit nagyon megértek. Könnyű mondani, hogy jobb is lehetne, ám cseppet sem könnyű megcsinálni. Furtwängler persze már bőven megcsinálta, csak éppen nem maradt fenn sűrítve, e mű egyetlen rögzített előadásában.

Furtwängler 1954-ben két koncerten is vezényelte a művet a Luzerni Fesztiválon. Kivételes év volt ez, a Legge alapította Philharmonia Zenekart látta vendégül a fesztivál, így nem az 1943-ban alapított és 1993-ig működött Schweizerisches Festspielorchester játszott. A második koncertről felvétel is készült. Legge ezt akarta megszerezni összkiadása számára, de nem sikerült, így végül az 1951-es bayreuthi felvétel került az EMI újra és újra kiadásra került albumába. A luzerni felvétel így kevésbé vált ismertté, mint a bayreuthi. Az Audite cég most az eredeti szalag felhasználásával adta ki CD-n.

Bizony nem kis öröm volt nyugtázni, hogy a Furtwänglerrel szembeni említett elvárásnak ez az előadás megfelel. Hasonlít is a többihez, meg nem is. Természetesen alapjaiban véve nem egészen eltérő, sok tekintetben azonban mégis. Mindez Furtwängler esztétikájával áll összefüggésben. Alapvető különbséget tételezett fel két irány között, a részektől az egész felé haladás, illetve az ezek alkotta egységtől a részek felé történő közelítés között. Furtwängler a zeneszerzést lelki történésnek, organikus-önműködő folyamatnak tekintette. A zeneszerző maga sem ismeri igazán azt, amit alkot, kiindulási pontja a semmi, a káosz, végcélja a formába öntött mű, amelyhez a komponistát egyfajta improvizációs aktus, a természetes növekedés útja vezeti el. Az előadóművész feladata Furtwängler szerint fordított és bonyolult. Ott a kotta, azt azonban nem veheti alapnak mechanikus módon. A másik véglettől is tartózkodnia kell, nem követheti egyszerűen saját lelke belső életét. A komponistáéval ellentétes irányban kell haladnia, visszafelé, a kész részletek fáradságos összeolvasása és csoportosítása révén. Míg a zeneszerző belülről kifelé halad, az előadó kívülről befelé. Az igazi organikus alkotói folyamatban Furtwängler szerint az alkotóművész számára az egyes részek kényszer nélkül alávetik magukat az egész víziójának, az interpretáló művésznek azonban a részekből kell kiolvasnia és rekonstruálnia az egész látomásszerű képét. A komponista dolga sem egyszerű, előtte sincs kész látomás, hanem ő valósítja meg, hozza létre a látomást. Hogyan lelheti meg az előadóművész a helyes utat a kottahűség és az individualizmus között, hogy a zeneszerzőével ellentétes irányban haladva a mű lényegéhez közelítsen? Ismernie kell a mű egészét, struktúráját, ugyanakkor a részekben kell elmélyednie, hogy ezzel a mű eleven folyamatának legyen részese – itt hozzáteszem: belül – és megvalósítója: kívül.

Furtwängler fennmaradt előadásai a IX. Szimfóniáról ezt a folyamatot mutatják mindennél jobban. Őszintén megmondom, mindig is azt vártam Furtwänglertől, hogy a részek sajátos világát bontsa ki, amennyire csak lehet. Mintha az 1953-as bécsi előadásban a II. tételtől kicsit az egész felé billenne a mérleg, míg az 1951-es bayreuthiban tulajdonképpen arányosság uralkodik, de valahogy érezni, hogy a részletek varázsa tudna Furtwänglernél még erősebb is lenni – s tegyük hozzá rögtön, azzal, hogy nem szenved csorbát az egész víziója, pusztán még nagyobb a feszültség, mely nem valódi feszültség bizonyos értelemben, mivel harmonikus és organikus.

Furtwängler különös tempóváltásait, csodás átmeneteit a zenei folyamatban való elmélyülés – ahogy ő mondta, a mű eleven folyamában való részvétel – hozza magával, nem külsődleges indíték. Ez egyértelmű, ha tekintetbe vesszük, hogy nemtetszését fejezte ki az úgynevezett rubato-karmesterekkel kapcsolatban, akinél a konstruktív formakötöttség rovására megy a színes elmosódottság, az egyéniség kifejezésének egyoldalú előtérbe helyezése.

Vajon mi lenne, ha nem volna a luzerni felvétel? Számomra ez az előadás az, amit a többit hallva egy ideálisabbtól vártam. Persze az idea ott volt, az ő többi felvétele utalt rá. De ha nem volna? Ugyanaz az érzés megalapozatlannak tűnne? Szubjektívnek, túlzónak tetszene?

A kidolgozottság foka abszolút magas, ami persze annak is köszönhető, hogy a Philharmonia Zenekar megalakulását követően nem sokkal már kora egyik legjobb együttese volt. De korántsem arról van szó, hogy a Karajan által ápolt anyag jó alap volt, Furtwängler itt abszolút a mű eleven folyamatának részese, illetve ebbe a folyamatba emeli közvetlenül a zenekart, közvetve pedig a hallgatót. Az I. tétel a csúcs, itt a részek individuális kibontása a lehető legmesszebbre megy. Egészen szokatlan dimenziókban jelenik meg a zenei anyag, előbb egész finom, lassú menetté alakul, majd innen hosszú, nagy crescendót ír le. A II. tétel különösen térbeliségével lep meg. Mérsékeltebb tempójú, és igazi concerto grosso-jellegű. A III. tétel ugyancsak kimért, itt talán kevesebb a plusz a többi előadáshoz képest, legalábbis a másik három tétellel összehasonlítva. A IV. tétel kidolgozottságában minden stúdiófelvételen túltesz, s ihletettségéhez sem fér kétség.

Ekkortájt Furtwängler is, Karajan is sokszor vezényelte a darabot, és nem kevés felvétel fenn is maradt. Kvalitásának és férje, Legge részvételének köszönhetően legtöbbször Elisabeth Schwarzkopf volt a szoprán, bár Furtwängler bécsi előadásában Irmgard Seefried működött közre. A luzerni előadók a mezzoszopránt kivéve (itt Elsa Cavelti, ott Marga Höffgen) azonosak Karajan egy évvel később készült stúdiófelvételének szereplőivel, s felerészben megegyeznek Furtwängler 1951-es bayreuthi gárdájával (Schwarzkopf és Otto Edelmann). Kimagaslik Ernst Haefliger lírai tenorja, előadásának fényét emeli az induló kivételesen ihletett kísérete. Edelmann tiszta, határozott, egyenes vonalú, összeszedett.

Az Audite-lemez hangzása kitűnő, bár kissé kevésbé testes, mint a bayreuthi, ami miatt kissé nehéz megítélni, hogy Furtwängler annyival hevesebb volt-e Bayreuthban, mint amekkora eltérés a két felvétel között e téren érzékelhető. A megfáradt Furtwängler sajnos még abban az évben elhunyt, így e felvétel mindenképpen művészete megkoronázása. Afféle summa. Azóta, hogy ismerem ezt a luzerni előadást, sokkal jobban szeretem az 51-es bayreuthit és az 53-as bécsit is, mivel nem lengi körül őket az említett, épp Furtwängler abszolút magas kvalitása indukálta relatív hiányérzet. Ezek együtt pedig remekül példázzák mindazt, amit Furtwängler szavakban is kifejezett. Bár meg kell, hogy mondjam, annak nagy részét, amit leírt, felvételei teljes mértékben mutatják, így nem annyira meglepetés, inkább egyfajta alátámasztás a karmester írásos hagyatéka.

(Katalógusszám: Audite 95.641)