Bach, Mendelssohn, Herreweghe

Új sorozatot indított a Művészetek Palotája: a Régizene Fesztiválon hét programot hirdettek. A belga karmester és régizene-specialista, Philippe Herreweghe két koncertet is vezényelt, Bach h-moll miséjét és Mendelssohn Paulusát. A fesztivál egyébként is Bach és Mendelssohn munkásságát állította középpontba – elsőként Mendelssohn világított rá Bach fontosságára, s a Bach-reneszánsz azóta is tart.

Lehotka Ildikó / Gramofon.hu

Philippe Herreweghe több alkalommal járt Budapesten, koncertjeit mindig nagy várakozás előzi meg. Így volt ez az ikonikus Bach-mű, a h-moll mise előadásakor is. A Müpa megtelt, az orgonaülések is foglaltak voltak. Herreweghe saját együttesei, a Collegium Vocale Gent Zenekara és Kórusa élén vezényelte a művet, melyet háromszor lemezre is vett. A 24 számból álló mise öt énekes szólistát foglalkoztat, gyönyörű hangszerszólós áriák váltakoznak táncos jellegű szakaszokkal, néha operai felhanggal – és mégis kerek egész a mise.

Herreweghe nagyon kis apparátussal játszatta a csodálatos, felemelő darabot; az énekes szólisták is a kórus soraiból kerültek ki. A kis együttes hangja nem veszett el a teremben, és talán ez a fajta játék emberibb, mintha nagyzenekart hallanánk. Herreweghe kapcsolata különleges a h-moll misével, nem véletlenül létezik több felvétele. Az a többlet, ami egy mű alapos, mélyreható ismeretét jelenti, a karmesternél szinte zsigeri. A zenekar nagyon jó, a művet hallgatva nem kérdőjelezhető meg az előadásmód, a szinte vibrato nélküli játék. Nem vártuk a végletes dinamikát, a zene azonban természetes volt így, mindenféle különlegességek nélkül. Emberközeli előadást kaptunk, gyönyörű pillanatokkal, az énekes szólisták közül talán a szoprán volt kevésbé adekvát.

Egészen máshogy közelített Herreweghe Mendelssohn Paulus című oratóriumához. Eleve jóval nagyobb együtteseket foglalkoztatott, az Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus mellett a karmester saját együttesei is szerepeltek. Igazán megható volt látni a két zenekart és a két énekkart: példaértékű a közös munka. Vashegyi György, a magyar együttesek vezetője ez alkalommal a continuót játszotta, és az ő fordításában láttuk a kivetítőn a szöveget. Mendelssohn Paulusa nagyon ritkán szólal meg itthon, legnagyobb sajnálatunkra. A szerző a művet fiatalon, 26 évesen írta, és a Paulus felépítése – így a turbák, a korálok, az áriák szövege – a bachi oratorikus művekre utal. Mendelssohn másik oratóriuma, az Éliás 11 évvel későbbi, mely az Ószövetségből veszi témáját.

A 45 számból álló Paulus témája az Újszövetségból való: Szent Pál történetének részleteivel. Mendelssohn nemcsak Bach oratorikus műveit látta példának, de saját életének sorsfordító állomását, a kereszténységre való áttérést, az asszimilálódást, az ezzel kapcsolatos vívódást is mutatja a témaválasztás. A művet 1836-ban mutatták be, majd a szerző átdolgozta (így is jelent meg nyomtatásban), és számos alkalommal játszották a bemutatót követő másfél évben – Angliában a legtöbbször. Herreweghe ezúttal kitárulkozó előadást kínált a kisebb számú közönségnek – természetesen a zenei korszak is meghatározta ezt. Ha valaki úgy gondolta, hogy Herreweghe csak a régizenei stílusban járatos vagy otthonos, meggyőződhetett arról, hogy ez koránt sincs így; nagyon szép árnyalatokkal színezett a karmester. Az első igazán nagy fortét az István megkövezését megjelenítő résznél hallottuk (holott lehetett volna más helyeken is nagy hangerő). Herreweghe értő módon jelezte a mű egy-egy csúcspontját, nem esett abba a hibába, hogy a dinamikai csúcsokat szétaprózza. Csak igazán fontos történésekkor szólalt meg a két együttes nagy hangerővel.

A mű előadása közben nem lehetett figyelmen kívül hagyni a fény többféle zenei megjelenítését. Szép példája a szerző stílusának, zeneszerzői megoldásainak a fény ábrázolása, így az ég megnyílásának bemutatása az álló akkordokkal, máskor a hangszerelésbeli sajátosságokkal. Bár Bach és Mendelssohn műve is egyházi-vokális zene, de egészen más megoldásokat kíván. Herreweghe képes volt rávilágítani mindkét mű szépségére. A h-moll mise kevésbé dinamikus, a Paulus történetet ír le, a zenekari apparátus is nagyon különböző, és a két zenei korszak – ha nem is a két véglet, de – gyökeresen más. A Paulus énekes szólistái remekeltek: Maximilian Schmitt személyében nagyszerű tenort ismerhettünk meg. Kevés olyan magas hangfekvésű énekes van, aki értő módon közelít az egyházi művekhez. Christina Landshamer szoprán is nagyszerű volt, Wiebke Lehmkuhl, bár kevesebb megszólalási lehetőséget kapott, de azokban kitűnt.