Balázs János szólóestje – az idei Zongora-sorozat nyitánya

iszt transzcendens etűdjei, a Funérailles és két Chopin-noktürn szólalt meg a Művészetek Palotája zsúfolásig telt hangversenytermében október 28-án, Balázs János zongoraestjén. A koncert A Zongora című sorozat e szezonbeli első eseménye volt, s ahogy korábban, így idén is fantasztikus nevekkel, előadókkal találkozhat még a nagyérdemű. Balázs János ezt a koncertet egyszerűen úgy jellemezte: tisztelgés Liszt előtt.

Lehotka Ildikó / Gramofon.hu

A Funérailles a Költői és vallásos harmóniák hetedik darabja, mely az 1848-as forradalom és szabadságharc bukása feletti fájdalom hatására készült. Balázs János választása illett a programba, jól előkészítette az etűdöket a gyász-zene. Nagyon szép hangszíneket hozott a mű lassú, csendes szakaszaiban; helyenként azonban a Ricordanzához illő megoldásokat hallottunk, az ostinato-basszusos szakaszban kis hetykeséggel szólalt mag a zenei anyag.

A Transzcendens etűdöket a fiatal művész nem az eredeti sorrendben játszotta, de nincs is rá utalás, hogy csak a leírtak szerint adható elő a sorozat. Balázs János izgalmas megoldásokat mutatott: jól megfogott, kidolgozott sorozatot hallottunk. Egy ilyen, minden szempontból nagyszabású ciklusnak már az eljátszása is kivételes erőnlétre, bátorságra utal. Balázs János keze alatt átgondolt, technikailag nagyon jó sorozatot hallottunk. Az első három etűd közül az első, a Preludio nagyon rövid, bevezető zene – Balázs János attacca játszotta a következő capricciót, jó hangsúlyokkal, cezúrák nélkül, nagyon jó befejezéssel. A 6/8-os Paysage (Tájkép) kellemes etűd, de ez alkalommal nem tudtunk teljesen a hangokba merülni. A Lidércfény könnyed akkordjai híven jelenítették meg a villózásokat; Balázs János jó hangsúlyokkal, megfelelő karakterekkel mutatta be a darabot. A Ricordanza a művész előadásában kellemesen szólalt meg, apró fegyelmezetlen hangokkal (a ritmika nem pergett mindig gyöngyszem-szerűen). Egy-egy hang kiszólt, de szép pianókat hallottunk az etűd során. Érezhetően a talán legnehezebb darabra, a szünet előtti utolsóra, a Mazeppára koncentrált Balázs János. A később szimfonikus költeménnyé is átdolgozott Mazeppa izgalmas hangsúlyokkal, egyedi megoldásokkal szólalt meg, a dinamika is jó volt (bár az etűdben maradtak még kiaknázatlan részek, finomságok). Technikai szempontból nem éreztünk megingást.  A Látomás nagyon szép volt, azonban a két kéz hangzása nem követte a dallam-kíséret dinamikai kívánalmait. Az utolsónak írt Hópelyhekben viszont éppen az ellenkezőjét vettem észre: a belső szólamok néha jobban kiemelkedtek, mintha túlbonyolítva játszotta volna a művész. Az Eroica hangsúlyait merészebben is el tudja képzelni a hallgató, az oktávos szakaszoknál egy kis cezúra segített volna egy-egy elrugaszkodásnál.

Két csodálatosan megfogalmazott Chopin-noktürn oldotta a transzcendens etűdök sorozatát. Költői, nagyon érzékeny előadást hallottunk, igazi lélek- és hangulatábrázolást. A Wilde Jagd Balázs János előadásában erőteljesen, izmosan szólalt meg, jól megfogott karakterekkel, az Esti harmóniák csendessége után az Allegro agitato molto zárta a koncertet, ez utóbbi darab féktelenségével, tekintélyességével méltó zárása volt a hivatalos programnak. A közönség hatalmas tapsára három ráadást játszott a művés:, Liszt Kromatikus galoppjának humora, Beethoven Holdfény szonátájának merengése mindenkit meggyőzött a művész tehetségéről.