Barokk dívák párbaja

A komolyzenében is újabb érdekességeket kell keresni, hiszen a mai világban ez is árucikk. Rendhagyó műveket, szólistákat, előadásmódot ígérnek – fogadjuk el, hogy ez is a jövő útja. A Művészetek Palotájában két neves énekest is köszönthettünk a Barokk dívák párbaja című koncerten; Simone Kermes (képünkön)  és Vivica Genaux személyében.

Lehotka Ildikó / Gramofon.hu

Simone Kermes és Vivica Genaux állt a képletes ringbe, hogy összevethessük tudásukat. De nem is ez volt a fontos, hanem az igen ritkán hallható barokk áriák gazdagsága, különlegessége. A cím és a koncert ötletét két barokk énekesnő, Francesca Cuzzoni és Faustina Bordoni vetélkedése adta. A kor két nagy énekesnője – akik diktálták a divatot, rendszeresen szerepeltek az újságokban – és tábora a saját elsőségét akarta. Händel ugyanannyi hangot írt számukra, a többi zeneszerző egyre-másra írta a két főszereplős műveket. Az elhíresült színpadi gyalázkodás és verekedés Bononcini Astianatte című darabjának előadása alatt történt, s a két énekesnőt le kellett rángatni a színpadról.

A barokk operaáriák egyik jellegzetessége a hatalmas hangterjedelem, a hihetetlen virtuozitás. Nem véletlen, hogy sokáig szenderegtek a művek. A korszak vokális művei újrafelfedezésének korát éljük, virtuóz kontratenorok, szopránok, mezzók éneklik lemezre, adják elő koncerteken az áriákat. A Müpa-beli koncerten Händel, Hasse és Porpora operaáriái (és Hasse duettje) mellett megszólalt egy-egy Bonocini-, Ariosti-, Arena-, Leonardo Vinci-ária, Pollarolo és Porpora nyitánya, Pietro Torri duettje. Az előadást jócskán tarkították showműsor-jellegű elemek, de számomra ez nem volt zavaró. A két énekesnő csodálatos ruhákban énekelt, az első részt záró duettben előkerültek a bokszkesztyűk, egy kis csetepatét imitált Kermes és Genaux. Kermes tapsra buzdította a közönséget, néha ő is elragadtatását fejezte ki, mintha publikum lenne. Genaux kevésbé volt közvetlen, megtartotta a színpadi viselkedés sztereotip mintáit, míg Kermes nem fogta vissza magát az adott zenéhez való érzelmeinek megmutatásában. A ráadásszámok Abba-dalokból álltak, s a fény is jelezte, hogy a hivatalos program véget ért. Végül hallhattuk Offenbach Hoffmann meséiből a Barcarolát.

Hogy milyen volt a két énekesnő előadása? Egyetlen szóval: remek, ahogy a műsorválasztás is. Vivica Genaux – akit már hallhattunk a Zeneakadémián, 2009-ben, Rossini Tancredijének címszerepében – lépett először a színpadra, egy hihetetlenül virtuóz áriával, tökéletes koloratúrákkal. Az utolsó ária is tőle hangzott el, szintén fantasztikusan. Hajszálnyival kevésbé tetszettek a lassú áriák, mert az igazi fájdalom, a letargia hiányzott énekléséből. Kermes lassú áriáinak első szakaszával is így voltam, a visszatérésben azonban két alkalommal is átélhettük a darabokból áradó szomorúságot. Olykor egészen éteri, elhaló hangot használt az énekesnő, szinte megállt a levegő. Kermes gyors áriái helyenként nem szóltak tisztán, Genaux-éval ellentétben, de színpadi személyisége egy pillanat alatt elvarázsolta a közönséget. Nagy tapsot kapott gyönyörű ruhája, később közvetlen, a humort sem nélkülöző személyisége, szenvedélyessége. Nem ő az egyetlen énekes, aki szabadon engedi érzéseit mozdulataival a színpadon, de nem megy túl a határon. Számomra Genaux éneklése volt egyenletesebb szintű, míg Kermes hozta el a koncert nagy pillanatait.

A zenekarról se feledkezzünk meg: a Capella Gabetta nem csupán egy a régizenei együttesek közt, hanem az egyik legjobb. A két nyitányból, az érzékeny kíséretekből (a kétkürtös Porpora-ária feltétlenül ide tartozik) érzékelhette a sajnos csekély számú közönség a magas színvonalat. Az együttes irányítója Andrés Gabetta volt – a csellista Sol Gabettával együtt alapították a kamarazenekart. Összességében üdítően hatott a két díva koncertje, van létjogosultsága a zenét közvetlenebb módon mutató előadásnak. Biztos vagyok benne, hogy így is lehet mind előadni, mind közönséget szerezni, megszerettetni akár a barokk áriákat, akár más korszak zenéjét.