Jandó Jenő szólóestje – Bartók emlékére

Bartók Béla halálának 71. évfordulóján Jandó Jenő zongoraművész adott emlékezetesen szép szólóestet a zeneszerző egykori otthonában, a pasaréti Bartók-emlékházban. 

A hangverseny előtt Szirányi János, a Bartók Emlékház előző igazgatója mondott bevezetőt Bartókról. Sok szép szava volt a hangverseny helyszínével, a pasaréti Bartók-házzal kapcsolatban, amely köztudottan Bartók kedvenc otthona volt, akkor még közel érintetlen természettel és a madarak énekével körülvéve. Szó volt Bartók tragikus sorsáról is, amelybe a történelem és az emberi rosszindulat kergette őt. Amikor először Amerikába ment, még vissza akart térni: itthon hagyta fiát, aki vigyázott szeretett otthonukra, csak egy hosszabb koncertturnéra indult feleségével, Dittával. Amikor a hazai helyzet már kilátástalan volt, akkor hívta maguk után fiát is, s adta fel itthon végleg lakását.

Erre a mostani megemlékezésre – amely tulajdonképpen gyászolás és hálaadás is volt egyben – az est művésze, Jandó Jenő méltó és elgondolkodtató műsort választott. A koncert első felében a Gyermekeknek zongoraciklus szlovák népdalokon alapuló 3-4. kötetét adta elő, amelyek érezhetően Bartók számára különösen kedves darabok: a népdalgyűjtés, -megőrzés, és ezeken keresztül a fiatalok megtanítása a zongorajáték technikájára fontos küldetése volt. A Gyermekeknek-kötet darabjai külön-külön is izgalmas avantgárd, változatos és egyben hagyományos művek, azonban ciklusban még sűrűbb, transzcendens hatást keltenek. Éppen ezért volt találó Liszt Ferenc kései műve, a Szürke felhők a koncert második részébe való átmenetnek. Gondolatébresztő ez a párosítás, hiszen Liszt és Bartók közé több párhuzam is vonható: a nép zenéjéből való merítés, a magas szinten művelt zongorapedagógiai tevékenység, az előremutatás és a transzcendencia. Mindezeken felül – mint Szirányi említette – Bartók tudományos akadémiai székfoglalóját is Lisztből tartotta. Ezért sem volt meglepő, hogy amikor Jandó a Szürke felhőket kezdte el játszani, én még mindig azt hittem, a Gyermekeknek kötet egy különleges darabját hallgatom. Jandó játéka itt ugyanarra az egyszerűségre és tisztaságra törekedett, mint amely a Gyermekeknek kötet előadását is bensőségessé, autentikussá, természetessé tette. Ezután Liszt két csárdása következett (Csárdás macabre és Csárdás obstiné), melyek egyszerre modern és groteszk hangulatát, táncosságát a rá jellemző kifinomult játékstílussal keltette életre Jandó.

Az Álomban csendes impresszionizmusával vezetett át a két Legendához, amelyek már Liszt hangszerrel való festési képességeit mutatják meg, ezek voltak Jandó igazi favoritjai. Virtuóz eleganciával festette fel Liszt impresszionista árnyalatait, a mindeközben lépegető súlyos akkordokat pedig lélekemelő, fülnek is kellemes bástyákként építette fel köré. Egészen meglepő volt, hogy egy olyan akusztikai adottságú koncertteremben, mint a Bartók múzeum, a hallgatósághoz közel lévő hangszeren a megfelelő kezek milyen borzongatóan tudják kifejezni az erőt, az áradatot úgy, hogy a nézőknek ne a füle, hanem a lelke remegjen bele. Öröm volt látni, hallani és megélni, ahogyan Jandó Jenő a zeneszerzői szándék hiteles tolmácsolása mellett a hangszert is uralta, és ezzel nyitott nekünk utat Liszt és Bartók művészete felé.

Venéczi Zoltán

Jandó Jenő a bensőséges atmoszférájú pasaréti koncertteremben. A szerző felvétele