Bartók, Enescu, Csajkovszkij

Bartók Béla születésnapja alkalmából a Nemzeti Filharmonikusok minden évben adnak egy koncertet – az elmúlt években már nem csak egy szerző művei képezik a hangverseny műsorát. Idén Enescu és Csajkovszkij egy-egy darabja szólalt meg Bartók III. zongoraversenyét körülölelve. A koncertet a főzeneigazgató, Kocsis Zoltán dirigálta, az esemény a Budapesti Tavaszi Fesztivál sorozatába tartozott. Lehotka Ildikó hangversenybeszámolója.

A román George Enescu hegedűsként, tanárként, karmesterként dolgozott, zenét írt, többek között operát, szimfóniát. Legismertebb darabja az I. román rapszódia (No.1 Op. 11), melyet húszéves korában írt. A mű nagyon színes, táncos karakterű, a keringős szakasz mellett feszes ritmikájú, máshol lágyabb tónust használó. Enescu majdnem minden művében megjeleníti a romát népzenére jellemző hangzás- és ritmusvilágot, két rapszódiája különösen tobzódik a folklorisztikus elemekben. A Nemzeti Filharmonikusok együttese élvezettel adta elő a helyenként igen virtuóz művet, a vonósok most is pontosan, egyszerre játszottak, pedig ez a fajta zene nagy kihívás a zenekarok számára. Szép volt a klarinétszóló, a zenekari színek, a közönség jó választásnak érezhette a nyitó művet.

Bartók III. zongoraversenye (BB127., Sz. 119) viszonylag hamar elkészült, a nagybeteg zeneszerző művében az életöröm tükröződik. Bartók feleségének, Pásztory Dittának komponálta a hagyományosan háromtételes versenyművet, mely erőteljesen elüt a két korábbitól. A nyitó tételben magyaros-verbunkos motívumok mellett éneklő szakaszok is feltűnnek, a lassútétel (Adagio religioso) Bartók egyik legszemélyesebb vallomása. Az attacca következő, záró Allegro vivace 3/8-os rondó, benne egy fúgával. Bartók a zongoraverseny tisztázatát már nem tudta befejezni, az utolsó 17 ütemet Serly Tibor írta a partitúrába. Fejérvári Zoltán játszotta a zongoraszólót – a fiatal művész egyre keresettebb. Tolmácsolása jó volt, értően játszotta a zongoraversenyt, különösen tetszett a lassútétel vége felé megjelenő ostorcsapásszerű kifejezésmód. A gyors tételeknél kissé távolságtartónak éreztem az előadást; a párbeszédeket, a közös reagálást keveselltem. Fejérvári egy Janácek-tételt adott ráadásnak; nagyon szépen, érzékenyen.

Szünet után Csajkovszkij Manfréd-szimfóniája (op. 58.) szólalt meg. Ez a mű sajnálatosan kevésszer hangzik el, pedig igazi kincs. A három nagy szimfónia árnyékában maradt, bár be kell vallani, hogy a Manfréd – amelynek byroni eredetije több zeneszerzőt is megihletett – nem tipikusan Csajkovszij-szerű. Furcsa az első témaként használt dallam lefelé lépő szeptime (a későbbiekben szűkül a hangköz), különleges a Dies-irae-idézet a mű zárása előtt, az első tétel következetes harciassága. Nincsenek túlcsorduló dallamok, nincs a számos motívumismétlés, a skálamenetek sem jellemzik a művet. Feltűnik viszont a mendelssohnos tündérzene, apró villanásokkal. A keletkezés körülményei sem szokványosak; a Byron-mű alapján Sztaszov készített egy kivonatos változatot, ami Balakirevhez került megzenésítésre, majd Csajkovszkijhoz. Csajkovszkij egyre halogatta a komponálást, a mű végül 1885-ben készült el. Kocsis Zoltán korábban már vezényelte a szimfóniát (magam 2008-ban az NFZ, 2012-ben a Concerto Budapest élén hallottam), ez alkalommal is egy rendkívüli előadást hozott létre. A mű teljes pompájában hagzott el, izzóan, a szólamok belső mozgását rendkívül jól kiemelte Kocsis. A karaktereket láttatóan ábrázolták: a bacchanália baljós színezete is tökéletesen érződött azAllegro con fuocóban. Csodálatosan szólalt meg a lassútétel oboaszólója, a siciliano-ritmus olvadékonyan csordogált, a trombita fátum-szerűsége is jól érvényesült.