Beethoven-est Blomstedttel

Herbert Blomstedt vezényelte a Bécsi Filharmonikusok patinás együttesét október 26-án, a Müpában. A nézőtér zsúfolt volt, pótszékeket is beraktak a szervezők; nem is csoda egy ikonikusnak tartott zenekar esetén. A műsorválasztás semmi rendkívülit nem tartalmazott: két Beethoven-szimfóniát hallottunk.

Lehotka Ildikó / Gramofon.hu

A nagyközönség a már bejáratott, kedvelt darabokat szereti, és kétségtelen: a VII. és VIII. szimfónia ezek közé tartozik. Bár az is igaz, hogy az Eroica- és a Sors-szimfónia vagy a IX. szimfónia azért ismertebb. A koncerten elhangzott két darab egymás után keletkezett 1812-ben – egyetlen tétel kivételével mindkét műre jellemző a vidámság, életöröm.

A koncerten az időtartamban rövidebb VIII. (F-dúr) szimfónia szólalt meg először. A hangzást néha soknak, vastagnak éreztem, és a nyitótételben a cezúrákat is hiányoltam. Nagyon szép, sejtelmes volt a szűkített akkord-felbontás; általában a sejtelmességet mutató szakaszokat nagyon jól megfogta a karmester. Kevésbé kidolgozottnak hallottam a tétel erejét jelző imitációs szakaszt, a feszültség nem érződött, a hangzásarányt is másképp képzelte az ember. A visszatérés előkészítéseként megszólaló főtéma elsiklott a zenei anyagban. A remek, humort sem nélkülöző Allegretto scherzando helyenként szerenádos volt, a tétel végét viszont nagyon jól elkapták az előadók. A menüett vaskossága rusztikus fuvallatot hozott a terembe, a trió megfogalmazását egyedinek érezhette a hallgató (a klarinét mintha hajszállal alacsonyabban intonált volna). Az Allegro vivace a semmiből indult, szinte zizegett, majd kitört a „tombolás”: a féktelen érzelmek ábrázolása remek volt, ízes, láttató tételt hallottunk.

A szünet után a VII. szimfóniát hallhatta a közönség, és jobbnak éreztem ezt a tolmácsolást az F-dúr szimfóniáénál. Csodálatos volt a lassú bevezetés, nem esett szét részekre, a főrész előkészítése fantasztikus feszültséggel zajlott. A gyors részben a rezesek imponáló karakterrel játszottak; ujjongtak, ércesen, de nem tolakodóan szólalt meg zenei anyaguk. A hangzásarány itt már indokolt volt, szépen előjöttek a belső szólamok. Az Allegretto (de sokat hallottuk az 1970-es évek végén!) nem a monumentalitást tartotta fontosnak, hanem a lágyságot, szép vonóshangzással, érzelmi töltettel. A bécsi együttes nagyszerűen bontotta ki a tételt, az imitációs szakasznál szinte megállt a levegő. A menüett itt is remek módon szólalt meg, a záró Allegro vivace („a tánc apoteózisa”) kirobbanó energiájával, féktelenségével, fergeteges iramával felejthetetlen volt.

A zenekar most is nagyszerű, a sokak által csodált vonós hangzást a VII. szimfónia második tételében volt alkalmunk hallani, de minden egyes hangszercsoport kiváló. Herbert Blomstedt nem az a karmester, aki a látványos mozdulatokra törekszik – talán idős kora miatt sem (88 éves). Ütései nem is mindig pontosak, de a zenekar képes volt a karmester gondolatait megmutatni. Ráadásként az Egmont-nyitány szólalt meg – gyönyörűen.