Beethoventől az argentin tangóig

Kelemen Barnabás és José Gallardo koncertjét hallgathatták meg az érdeklődők a Zeneakadémia nagytermében, a Kamarazene nagyteremre sorozat keretében. A műsort eleinte talán túlságosan egyszerűnek érezhette a közönség: két Beethoven-szonáta közt argentin tangókat ígértek, de a koncert után mégsem maradt a hallgatónak hiányérzete. A ráadásokkal sem szűkölködött a két fiatal művész – remek hangulatot teremtettek.

Lehotka Ildikó / Gramofon.hu

Beethoven két „mellékneves” szonátája nyitotta a programot. A Tavaszi szonáta (F-dúr, op. 24) az ötödik a hegedű-zongora szonáták sorában; 1801-ben keletkezett. A két művész előadása igen izgalmas volt, sok egyedi megoldással Kelemen Barnabás részéről. A nyitótétel (Allegro) eleje lágy volt, de nem behízelgő, később a hegedű akkordfelbontásai nagyon halkan szóltak. A kidolgozási szakasz viszont annál robbanékonyabban, drámaian tört előre, az ál-visszatérés előtti cezúra Kelemen Barnabástól elképesztően jó volt. A nagyon szépen tolmácsolt lassútételben is a két hangszer hangerejének különbségét vehettük észre, ez esetben is a hegedű volt néha kevés. A Scherzóban némi tempóbeli különbséget éreztem a két hangszer közt, a Rondo (az első tételbeli utalásokkal) karakterei viszont hihetetlenül jók voltak – a vadtól kezdve a szinte gyengédig minden megszólalt Kelemen Barnabástól.

A Kreutzer-szonáta az öt éven belül írt hegedű-zongora szonáták utolsó darabja; az op. 96-os G-dúr darab körülbelül tíz évvel később keletkezett. A Kreutzer szonáta zenei anyaga rendkívüli, a másik elhangzott szonáta és e közt semmilyen hasonlóság nincs. Míg a Tavaszi melléknevű darab derűs, könnyed, játékos, addig a Kreutzer szonátára inkább a drámai részek jellemzők. Kelemen Barnabás és José Gallardo teljesen át tudta adni ezt az érzést a közönségnek, csodálatos pillanatokat szerezve mindenkinek. A nyitótétel ereje, határozottsága rendkívül jól domborodott ki, a végletekig kidolgozott, átgondolt tételt hallottunk, remek színekkel, karakterekkel. A variációs lassútétel zongora szólama a kezdésnél (és sok esetben később) sterilnek tűnt, ezt nem tudta feloldani Kelemen Barnabás érzelmekkel teli játéka, bár szép pillanatokat kaptunk ennek ellenére. A hatalmas forte előtéttel induló, záró Prestóban Gallardo is keresztülvitte a beethoveni atmoszférateremtést, tetszett a tétel íve.

Kelemen Barnabás a két hegedű-zongora szonáta erejét mutatta inkább, míg mások a líraiságot emelik ki. Sokféle felfogásban hallhajuk a két szonátát, és mindegyikben találunk izgalmas megoldást. Remek alkalom volt, hogy az erőt mutató felfogást hallhattuk, de ez nem a hangerőről, az erőlködésről szólt, hanem a szonáták talán emberközelibb felfogásáról. Nehéz olyan zongoristát találni, akivel egyezik a hegedűs attitűdje, temperamentuma, felfogása egy-egy darabról. José Gallardo jó zongorista, azonban nem fölényesen kezeli és mutatja a Beethoven-darabok zenei nyelvezetét. Hiányoltam a temperamentumot nem egy esetben – a zongoráé a vezető szerep, mind technikai, mind zenei értelemben. A Kreutzer szonáta lassútételének zenei megvalósítása nem emelte az egekig a hallgatót, hosszúnak is tűnt ezért.

Argentin tangók lelkesítették a hallgatóságot a szünet előt –  négy szólalt meg, köztük az utolsó egy paródiából is ismert. A harmadik darab szólóhegedűre készült, izgalmas volt hallani a klasszikus zenén edződött hallgatóságnak ezt a zenei világot. A taps hatalmas volt, a két művész ráadást is adott, szintén egy tangót. Sem a ráadás, sem a tangó nem mindennapi egy koncert első felében. És ráadásokat kaptunk a koncert végén is: két Kreisler-darabot és egy pasót. Kelemen Barnabás egyszerűen remekelt, Gallardo is ezekben a darabokban érezte magát otthon igazán.