Beethoventől Ravelig – Koreából

Zay Balázs lemezkritikai rovata - 2013. június 16.

A Deutsche Grammophon új albumán számtalanszor lemezre játszott művek szerepelnek: Beethoven két Ötödikje, az Esz-dúr zongoraverseny és a Sors-szimfónia. Mégis érdekes és említésre méltó kiadványról van szó. Miért?

A Szöuli Filharmonikus Zenekar 1948-ban alakult – két évvel a koreai háború kitörése előtt. Távol-Kelet eltérő zenei kultúrájának talaján nehezen válnak a szimfonikus zenekarok nyugati mércével szemlélve is színvonalassá, a majdnem negyven évvel korábbi alapítású Tokiói Filharmonikus Zenekar, illetve Seiji Ozawa Saito Kinen Zenekara kivétel – volt sokáig, míg az errefelé ismeretlen koreai karmesterek s a két évre szerződtetett Mark Ermler után az ország egyik legnagyobb zenésze, Myung-Whun Chung át nem vette 2006-ban a Szöuli Filharmonikus Zenekar vezetését. A koncertfelvételeket tartalmazó lemez is bizonysága annak, hogy néhány év alatt a zenekarból világszínvonalú együttest teremtett. Michael Fine producer közreműködésével a Deutsche Grammophon cég és a zenekar hosszú távú szerződést kötött, amelynek keretében sorra jönnek ki a nemrég teljesen ismeretlen zenekar felvételei. 

A zongoraverseny révén megismerhetünk egy fiatal koreai pianistát, Sunwook Kimet. Nem ő az első távol-keleti zenész, aki cáfolja azokat az előítéleteket, miszerint technikailag felkészültek, de zeneileg mechanikusak, vagy éppen nem megfelelő ízléssel rendelkeznek. Persze voltak s vannak ilyenek, ám minden nemzet gyermekei közt, s a ráfejlődés szükséges kezdő időszakai is elkerülhetetlenek mindenütt. Ám ez már a múlt, ahogy Myung-Whun Chung nővéreinek példája is mutatta. (Kyung-Wha Chung egyértelműen a nagy hegedűsök közé tartozik, Bartók II. Hegedűversenyéről az övéinél – Soltival is, Rattle-vel is felvette - nincs jobb felvétel.) Ahogy Kim belecsap a szólóhangszer kezdő kadenciájába, alapvetően romantikus beállítottságot sugall, de hamar felfigyelhetünk arra is, hogy ehhez fegyelem, klasszikus kimértség párosul. Rögtön érezni az ihletettséget is. Később kifejezetten erősödik mind a meggondoltság, mind a beleérzés folyamatos jelenlétének sugallata. Van egy túl pontozott, mechanikus részlet a tétel vége felé, ám azt hiszem, ez a keleti zene hatása lehet, s annak aki becsüli Dohnányi Gyermekdal-variációit, ezt is becsülnie kell. Ám a meglepetés a lassú tétel, mely kifejezetten érzékeny, költői, egyszerre lágy és nagyon tiszta. Míg a saroktételek a romantikusabb hang mellett is alapvetően a mű struktúráját tiszteletben tartó, fegyelmezett előadások sorába tartoznak, nem is rossz helyen állva köztük, a középső egész varázslatos.

A szimfónia fegyelmezetten indul, lágyabb, mint Carlos Kleiberé, de összeszedettebb struktúrájú, mint a régi nagyokéi. Igazi izgalom a tétel vége felé jelenik meg, majd a második tétel folyamán ismét jelentkezik. S ebben jól látni, mit is tesz Chung. Először is feszes keretet ad, magas nívón kezd és ezt meg is tartja, pontosan betanítva az alapvető relációkat. Már ezzel elég jó szintet ért el. Ám közben, benne a zenélésben, magasabb szintre lépteti muzsikusait, akik nemcsak együttesként, hanem szólistaként is jeleskedhetnek. Kifejezetten az jut eszembe, amikor formálódása során a Budapesti Fesztiválzenekar mutatott hasonló képet. Az érdekesség kedvéért, Távol-Kelet zenekultúrájának színvonalát szemléltetendő, megjegyzem, hogy Chung a Tokiói Filharmonikus Zenekarral az összes Beethoven-szimfóniát feljátszotta már. A Deutsche Grammophon-lemez mindkét darabja szépen megállja helyét a nagynevű előadók etalonnak tekinthető bejátszásai mellett, s egy abszolút világszínvonalú együttes létrejöttéről ad hírt.

Örömmel látom továbbá a Deutsche Grammophon idővel elhagyott címmezejének feltűnését, melyhez sokak számtalan kedves emléke párosul, klasszikus bejátszások hosszú sora. Én nem hagytam volna el. De ne hagyjuk el a Szöuli Filharmonikus Zenekart és dirigensét! A Deutsche Grammophon ugyanis tíz lemezre kötött velük szerződést, s ennek épp a felénél tartanak. A többi négy nemcsak árnyalja a Beethoven-korong nyújtotta képet, hanem még meglepőbb tapasztalatokat szerez. Előző lemezük, melynek borítóján szintén ott a Deutsche Grammophon régi címkéje, Csajkovszkij Patetikus szimfóniája és Rachmanyinov Vocalise című darabja szerepel, a továbbiakon Mahler I., illetve II. Szimfóniája, végül Debussy A tenger, illetve Ravel Lúdanyó meséi és La Valse című kompozíciói. A Csajkovszkij-előadás fogantatását tekintve közel áll a Beethovenhez, de a többi felé csúszik valamelyest, ami teljesen logikus a darabok keletkezését és így egymáshoz való viszonyát tekintve. Alapja a felkészültség, a fegyelmezettség és az összetartottság, ám idővel beúszik az, ami a két Beethoven-darab lassú tételeiben mutatkozott meg leginkább, s a többi lemezen szélesen tárul ki, nevezetesen a mély érzelmi megjelenítés, olykor erős tempóváltásokkal. Ez Chung egyik jellegzetessége, s eltér attól, amit Furtwängler vagy Carlos Kleiber csinált. Nehéz szavakba önteni, de valahogy úgy érzem, míg az említettek inkább a varázslatos átvezetés meseterei voltak, míg Chungnál az átvezetés nem érződik, hanem valami más elkezdése, kibontása. Amit a felkészültség, fegyelmezettség és összetartottság jellemezte fogantatásról mondtam, végig igaz, ám ehhez nagyon erős érzelmi megjelenítés társul. A IV. tétel nagy csúcspontját, ami az egyik legszomorúbb és tragikusabb zene, Chung hihetetlen beleérzéssel oldja meg. Az egész tétel nagyon lassú, ez a rész különösen. Leonard Bernsteint idézi, aki ezt a tételt teljesen szokatlan lassúsággal vezényelte, de Chung megoldása más, máshogy tagol, máshogy arányít. Nagyon megkapó különösen az első és a negyedik tétel, de a két középső is remek. Nagyon patetikus, de egy pillanatra sem érzelgős vagy szétesett.

Mahler I. szimfóniájának előadása az első két tétel tekintetében nem tartalmaz nagyobb eltávolodást a hagyományos olvasattól, feltűnik azonban, hogy Chung kerüli a harsányságot. Ez viszont Mahler vonatkozásában mégiscsak valami lényeges, ugyanis sokan hajlanak művei interpretálásakor az erős effektusokra. A harmadik tétel elejének Frère Jacques-motívumában Chung nem a méltóságteljesebb, gyászindulós irányt választja, hanem visszafogottabb megoldást, ugyanakkor itt kezd igazán széppé válni az előadás, sorra jelennek meg a hangzás finomságai, a hangszeres játék nüanszai, melyek kivételessé teszik a tételt. Ha továbblépünk, még nagyobb meglepetés ér minket. Mahler II. szimfóniája megdöbbentő. Gondolom, nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy sokan vezényelnek jól Mahlert. Valahogy a különböző társadalmi és kulturális tendenciák oda vezettek, hogy Mahler zenéjét a lassú, hosszú, pár dirigens képviselte előkészítő fázis után hirtelen sokan fogják, s tudják kétségtelenül igen jól előadni. Igen ám, de egyeseket hallva azt érzi az ember, jó, nagyon jó, de nem több, mint… Vagy nem más, mint… Ez viszont más. Nagyon más. Ráadásul, és itt jelentkezik érdekesen a már említett diszciplína-faktor, nem idioszinkretikus. (Ez a kifejezés bevett szava az angolszász zenekritikának azokra az előadásokra vonatkozóan, amelyek alapjaiban eltérnek a kanonikus olvasattól, inkább többé, mint kevésbé különösek.) Eleinte egész megszokott a zene, majd egyszerre azt érezzük, valahol egész másutt vagyunk, mint amire számítottunk, valahol eltávolodtunk az ismert útról. A zene nem idioszinkretikus, de újszerű. Ez különösen a halk, lassú részeknél van, melyekből Mahler esetében Chung vezénylése mellett a szokottnál több van. Ilyenkor nagyok ezek az előadások igazán. A II. tétel eleje olyan, mintha sosem látott úton járnánk, sosem hallott hangokat hallanánk. Az Urlicht nagyon szép és finom Petra Langgal, akinek ez ,űr a harmadik lemeze erről a műről (Andrew Litton és Riccardo Chailly is őt választotta az Ősfény misztikus dalához). A zárótétel a Csajkovszkij-műnél nyert tapasztalatot viszi tovább, jóval tovább. Itt már nagyon lazák a kötések, nagyon szélesek a zene dimenziói, csak megyünk lejjebb és lejjebb, míg aztán lassan felcsap a feltámadás himnusza. Ez nagyon romantikus, de – gyanítom, az egészen más távol-keleti alapoktól nem függetleníthető módon – nem bombasztikus, minden széthúzottság és fortissimo ellenére éppen ellentéte annak, amit régi nagyromantikus – kiváltképp angol - előadók esetében netán ugyanezekkel a szavakkal jellemeznénk. Aki ezt a lemezt választja, vigyázzon, nem lesz könnyű, rövid út! Mindkét Mahler-felvétel esetében megállapítható a bombasztikus megoldások kerülése, ugyanakkor egy egész műre vonatkozó crescendo megvalósítása.

A Debussy-Ravel lemezt mindez fokozottan jellemzi. Nem véletlenül. Chung harmonikus stílusa mellett fontos francia tevékenysége is: Olivier Messiaen szimfonikus műveinek legaktívabb tolmácsolójáról van ugyanis szó, így a természet hangjához való kivételes viszonyulás sokszorosan adott. Mahlert, Debussyit és Ravel összeköti a haladáshoz és a lokális hangulati zenékhez való kötődésen túl a Kelethez való kapcsolódás is az európai haladó művészet nyitása révén (franciák japonizmusa, Mahler érdeklődése Hans Bethge Die chinesische Flöte című gyűjteményén keresztül). Persze Korea nem Japán és nem Kína, de mindkét részen sok a közös, ahogyan a két francia és a monarchiabeli zeneszerző is összekapcsolódik. A francia-lemez mindezekért egészen különös. Megmondom őszintén, mindhárom mű előadását kimagaslónak érzem. A tenger egészen különös, kicsit kontúrosabb, határozottabb vonalú, mint megszoktuk, ám ehhez a távol-keleti együttestől várt finomság párosul. Egészen remek előadás, amelyben kiemelkedő szerep jut a szólistajátéknak. A Lúdanyó meséi szokatlan ünnepélyességgel tárul fel, nem válik túl játékossá. Nem folyik össze semmi, nem halvány kontúrú, elfolyó, hanem finom vibrálású. Chung szépen rendel egymás mellé szólamokat s árnyal sajátosan. A La Valse a bécsi keringő apoteózisa – újabb kapocs a szerzők között. Furcsa, de Chung és a Szöuli Filharmonikus Zenekar összehozta Mahlert, illetve Debussyt és Ravelt. Innen nézvést a különbségekre esik a hangsúly, ám érdemes felfigyelni a párhuzamokra, átfedésekre, amelyek szépen feltárulnak Chung sorozatában. A felvételek hangzása is jó, egyszerre lágy és térben osztott.

Míg Észak-Koreában sötétség honol, Dél-Korea fővárosában felnőtt egy zenekar, amelyre érdemes odafigyelni. Abból, amit távol-keleti sajátosságnak tetszik, pozitívumként érezni a frazeálás terén.  Megjelenik valami abból, ami Kelet művészetéből európai művészeket egykor megragadott. A Beethoven-lemeztől szép ív vezet a fenti úton a két impresszionista francia szerzőig. A Beethoven-lemez kimagasló pontjai a lassú, csendesebb részek, s jelentős a jó ízlés, a stilisztikai megfelelés. A Csajkovszkij mintegy átvezetés a három másik szerző felé, akiknél jellegzetesebb, mélyebb Chung interpretációja. 

(Myung-Whun Chung és a Szöuli Filharmonikusok lemezei. Kiadó: Deutsche Grammophon – Universal. Az új Beethoven-album katalógusszáma: 0289 481 0312 6)