Bella Salome, bella Arabella

Zay Balázs lemezkritikai rovata – 2012. május 12.

A Decca nemrég indított operasorozatában, melynek borítói a Deutsche Grammophontól később általuk is átvett The Originals-sorozat grafikáját idézik fel, Richard Strauss két operája is megjelent. Az Arabellát nemrég a Budapesti Operaház is bemutatta. Sokakkal ellentétben úgy vélem, az Arabella nem A rózsalovag kevésbé sikerült újjáélesztése Strauss és a szövegíró Hugo von Hofmannsthal részéről, hanem eredeti, kifejezetten erőteljes alkotás. Persze jócskán van átfedés a kettő közöttt, ahogyan a Salome és az Elektra közt is, de ez nem von le egyik későbbi mű értékéből sem. Nota bene, a zenetörténet telis-tele van ilyesmivel, hiszen szegényebbek volnánk, ha egy zsáneren belül mindig csak egy remekmű jött volna létre. Az Arabella karakterei minden operettszerűségük ellenére élnek, a zenéről nem is beszélve. A darab hangulatfestő ereje nagy, és e téren teljesen eltér A rózsalovagtól. Az újra kiadott felvétel a Covent Garden Királyi Operaház Zenekarával készült, Jeffrey Tate vezényletével. Tate ezúttal sem okoz csalódást, bár a felvétel nem egyenletes színvonalú. Tate interpretációja javarészt igen lassú, amivel szemben áll a szóban forgó intézmény korábbi vezetője, Solti György egykori felvételével, melyet a Bécsi Filharmonikusokkal készített. Soltié a legsietősebb az összes közül, határán mozog annak, amit a darab fürgeségben elbír, ugyanakkor igen attraktív. Tate a gyakran nagyon lassú tempóval felettébb szép megoldásokat ér el, az I. felvonás nagy Arabella-Zdenka duettje például csodálatos az idő ilyen lelassulása mellett. Számos különösen megkapó megoldáshoz jutott így el Tate. Ugyanakkor bizonyos részek ezen a felvételen kevésbé sikerültek. Melyek? Egyértelmű, hogy ennek oka nem – vagy csak közvetetten – a karmester. Ernst Gutstein nem igazán érdekes Waldner gróf, alakítása nem gyenge, de nem ér fel főképp Otto Edelmann eleven, bécsies előadásával a Solti-felvételen. Még ennél is kifejezéstelenebb azonban Franz Grundheber Mandrykája. Mandryka figurája telitalálat, és néhányan szerfelett plasztikusan formálták meg, így Hans Hotter Karl Böhm régi salzburgi élő felvételén, illetve Dietrich Fischer-Dieskau Joseph Keilberth lemezén, mely egészében véve alighanem máig a legjobb. Ugyancsak jó George London Solti lemezén, kicsit merevebb az említetteknél, de ugyancsak erőteljes. A címszerepet Kiri te Kanawa a várakozásnak megfelelően nagyon kifinomultan énekli, nem maradva szégyenben a szerep nagy alakítója, a Solti és Keilberth felvételén egyaránt közreműködő Lisa della Casa mellett. Kiemelendő a szereplők közül a Matteót éneklő Peter Seiffert, aki ezúttal is dinamizmust visz az általa megjelenített figurába.  Gabriele Fontana nagyon jó Zdenka, s Adelaide szerepében az egykori kiváló Wagner-szopránt, Helga Dernescht hallhatjuk újra.

A másik opera a Salome Christoph von Dohnányi vezényletével, aki fellépését tiltakozásként lemondta említett intézményünkben. Lemezének fő jellemzője a teljes mű kiegyenlített, harmonikus hangzása. Szélsőséges megoldások elkerülésére, valamint szólisták és zenekari szólamok közt egyensúlyra, harmóniára törekedett. A címszereplő Catherine Malfitano hírnevét részben attraktív külsejének köszönhette, ami korábban kevésbé volt szelekciós szempont, mint manapság. Ám a lemez végig arról tanúskodik, hogy a szerep nem egyszerű követelményeinek igényes felkészültséggel, kidolgozottsággal tesz eleget. Alakítása nem annyira egyéni és expresszív, mint Hildegard Behrensé vagy Cheryl Studeré, de nem hagy maga mögött kívánnivalót. Inkább a lány normális jellege kerül így előtérbe, ahonnan őrületébe eljut. Keresztelő Jánost Bryn Terfel kimagasló jeleníti meg, ez pályája egyik legjobb alakítása. Jó, hogy két lemezen – emellett Giuseppe Sinopolién – is meg tudta örökíteni. Igazi őserő kifakadása ez. Narraboth szerepében Kim Begley nem eléggé érzékeny. Kenneth Riegel hagyományos módon közelít Heródeshez, Hanna Schwarz pedig igazi, kifejező Heródiás.

Érdekes, mennyire hasonlóan kezdődik a két opera – és aztán mennyire eltérően folytatódik. Tate lemeze különlegesebb, de kevésbé egyenletes, sajátos pozíciót foglal el a mű bejátszásai között, míg Dohnányié nem újat akaró, hanem kerek, minden szempontból kielégítő.  

Decca– Universal (katalógusszámok: 0289 478 3460 1 és 0289 478 3057 3)