Egy alig ismert Rómeó és Júlia

Ha készülne statisztika arról, hogy melyek a leggyakrabban feldolgozott, zenébe átültetett irodalmi művek, Shakespeare Rómeó és Júliája biztosan előkelő helyen végezne. Számos komponistát ihletett meg a tragikus szerelmi történet, így Prokofjevet, Csajkovszkijt, Georg Anton Bendát, Bellinit, Gounod-t, Bernsteint. Készült musical, film is (Nino Rota zenéjével). A műfajok tekintetében is imponáló a sor, többek között nyitányfantázia, balett, opera is született a történetből. És ha arról is készülne statisztika, hogy Berlioz művei közül melyek szólalnak meg nagyon ritkán, akkor a Rómeó és Júlia című opusa is benne lenne. Különös ellentmondás. Ezúttal a Zeneakadémián hallgathattuk meg a darabot a Magyar Rádió zenei együtteseivel, három énekes szólistával, Kovács János vezényletével.

Hector Berlioz Rómeó és Júlia című műve – bár a zenetörténeti kánon része, de – nagyon ritkán szólal meg. Berlioz zsenijét szinte csak a Fantasztikus szimfónia révén ismerjük, holott számos műve érdemes lenne arra, hogy lemezfelvétel készüljön belőle vagy koncerten halljuk. A Rómeó és Júlia hét hónapig készült, a szerző belevetette magát a komponálásba, életének boldog időszakát élte. A művet 1839-ben mutatták be Párizsban, nagy sikerrel, a szerző vezényletével. A darab nemcsak Berlioz oeuvre-jében, de a 19. századi zenében is mérföldkőnek számított. A Rómeó és Júlia a programszimfónia műfajának egyik első darabja, a szimfonikus költemény felé is nyitott, a wagneri zenedrámának is előképe. Wagner, mikor elküldte Berlioznak a Trisztán és Izolda partitúráját, a következő sorokkal ajánlotta művét a francia komponistának: a „Rómeó és Júlia nagy és kedves szerzőjének”.

A darab rendkívül szép, minden pillanata izgalmas. Berlioz mint hangszerelő a mai napig etalon, a Rómeó és Júliában is imponáló az a színkeverés, ami a szerzőre oly jellemző. A dallamvezetés nagyon szép, találunk a darabban unisono hangzást éppúgy, mint erőteljes, forte zenekari tuttit, vagy a cappella szakaszokat. Az ütőhangszerek használata is figyelemre méltó – talán sosem használta ki egy zeneszerző sem addig a hangszercsoport lehetőségeit. Berlioz kihasználja az énekhangban való kifejezés jelentőségét, három szólista és énekkar segíti a szerzőt ebben.

Különös a Rómeó és Júlia műfaji meghatározása: Berlioz a dramatikus szimfónia megjelölést adta (a szöveg Emile Dechamps munkája). Nem véletlenül, hiszen a szimfóniákban a vokális megjelenítés nem volt jellemző – de közben nem is oratórium, a témája miatt. A mű hossza inkább oratóriumot vagy operát feltételez, viszont mindkét műfaj több vokális szakaszt kívánna. Berlioz maga is írja a partitúra előszavában, hogy a darab nem hangversenyopera és nem kantáta, hanem kórus-szimfónia. A művet kíváncsian vártam, még sosem hallottam koncertpódiumon, csak lemezről ismertem.

A korabeli plakát szerint négy részből álló, 18 számra/tételre osztott mű a koncerten úgy szólalt meg, hogy a hallgató érezte a darab nagyságát, de mégsem úgy gondol majd vissza a Rómeó és Júliára (op. 17), hogy nehézkes vagy nehezen befogadható. Az egy részben előadott darab lélegzett, a dinamikai megoldások szépek voltak, a tempó minden esetben indokolt volt. Az első rész kiskórusra írt dallama hozta a könnyed, táncos karaktert, a két hárfával, majd később a hozzájuk csatlakozó fafúvósok játszotta Strófák csodálatosan szólalt meg – Schöck Atala éneklésével. De számos tételszakaszt is kiemelhetnénk, akár a Mab királynőt jelző tündéri hangzást vagy a drámai, szívszorító pillanatokat.

Az előadás nem volt, nem lehetett tökéletes, de egy nagy mű esetén nem erre figyel az ember. Sokkal inkább arra, hogy az ívek meglegyenek, ne részeiben szólaljon meg a mű, hanem a maga egységében. A zenekarnak egyébként ez volt a harmadik olyan koncertje rövid időn belül, mely nem a legismertebb művekből épül fel. A zenekar szépen szólt, a vonósok tónusa nagyon tetszett (a pontatlanságokról ne essen szó), a rezesek méltóságteljes hangzása sem hiányzott. A Rádiókórus ez alkalommal is kiválóan jelenítette meg a különféle karaktereket, a tömbök megszólaltak, a halk szakaszok is árnyaltan hangzottak.

Az alt szólót Schöck Atala énekelte – káprázatosan. Fellépései mindig örömmel töltik el a hallgatót. Hangja csodálatos, zenei megformálásai mindig kiválóak. Horváth István tenorszólója nagyon nehéz, de hajlékony hangja jól érvényesült. Cser Krisztián basszusa tekintélyt parancsoló, hangszíne szép, de most is éreztem bizonytalanságot a hangok megfogásánál.Kovács János irányításával emlékezetes előadás született, ritkaságot kínált a zenekar, ezért külön köszönetet érdemelnek.

Lehotka Ildikó