Boccanegra és Álarcosbál: késői megbocsátások

Zay Balázs lemezkritikai rovata – 2013. február 28.

A Simon Boccanegra Verdi egyik legjobb operája, mely érdekes módon nem tett szert az őt megillető népszerűségre. Igaz, komor, sötét alkotás, s a velencei intrikák szövevényes világában mély hangok dominálnak, a főszerep nem a tenoristáé, és jelentős női szereplő is csak egy van. Ám a Cetra 1951-es ünnepi Verdi-sorozatában szerepelt, s a szokás szerint egy napon felvett lemez igen kiváló. A RAI Római Ének- és Zenekarát Francesco Molinari-Pradelli vezényli, akit néhanap alkalmaztak a nagy lemezcégek (A végzet hatalma és a Traviata Tebaldival, a Szerelmi bájital di Stefanóval a Deccánál, a Tudrandot Nilssonnal és a Rigoletto MacNeillel az EMI-nál), de átütő hírnévre nem tett szert. Pedig igazán kiváló dirigens – erről a Simon Boccanegra is tanúskodik. Végig kezében tartja az irányítást, a sorozat jó néhány darabjától eltérően itt nem érezni visszaesést, esetlegességet, a zenei folyam megakadását. Ehhez persze hozzá kell tennünk, hogy nem a legkiválóbb erők álltak rendelkezésére, már ami az ének- és zenekart, valamint a technikai feltételeket illeti. E korai Simon Boccanegra egészében, erejében villantja fel a komor remekművet.

A szólisták is igen jók. A címszerepet Paolo Silveri magabiztosan énekli, egyaránt megjelenítve a nyers kalózt és a szenvedő embert. Gabriele Adornót a tenoristaként épp, hogy feltűnt Carlo Bergonzi énekli, sokkal jobban mint nemsokára Jacopo Foscarit az ugyancsak pályája elején lévő Carlo Maria Giulinivel. Nincs messze későbbi formájától, hangja erőteljes és fényes – nem kérdés, hogy helyes volt a baritonból való váltás. Feltehetjük a kérdést az ugyancsak baritonistából tenoristává lett Plácido Domingóra gondolva, aki pályája vége felé épp Boccanegra bariton-szerepét vállalta számos produkcióban: vajon milyen Boccanegra lett volna Bergnzi? És milyen kár, hogy Domingóval és egy régi szép időket idéző válogatott szereplőgárdával nem készült lemezfelvétel. A karakter két oldalának egyensúlyát és az általánosabb megjelenítést tekintve Leo Nucci párja, míg Tito Gobbi expresszívebb, Piero Cappuccilli pedig finomabb. Ameliát Antonietta Stella énekli, aki ugyan nem rendelkezett különösebben egyéni hangszínnel, ám biztosan és színvonalasan énekelt széles szerepkörben és elég hosszan. Első áriáját Molinari-Pradelli igen nehézkesen indítja, de aztán karakteressé válva értelmet nyer a súlyosabb, darabosabb megközelítés. Jacopo Fiescót Mario Petri énekli hangjához mérten nagyon jól, bár ez a szerep az igazán mély basszusok birodalma, így nem véletlen, hogy Boris Christoff, Nicolai Ghiaurov és Paata Burchuladze alakításai emelkednek ki. Az öreg Fiesco csak az opera végén bocsát meg a megmérgezett Boccanegrának, mikor megtudja, hogy Amelia a kalózból lett dózse lánya és egyben az ő unokája.

Az álarcosbál a hangulatokat és hangokat tekintve változatosabb, Angelo Questa vezényelte felvétele a RAI Torinói Ének- és Zenekara közreműködésével 1954-ben készült. Questa nem vezényel rosszul, de az a magabiztos vezetés, ami Molinari-Pradelli Simon Boccanegráját jellemezte, nem mondható el róla. Ekkor jócskán számított a néhány év, a hangzás tisztább és differenciáltabb, mégis vékonyabb.

Ebben az operában is Amelia a női főszereplő. Maria Curtis-Verna szépen alakítja, hangja ugyan nem egyedi és különleges, de teljesítménye színvonalas. Maria Erato Oscarja bizony nem igazán csengő és könnyed. Renatót Giuseppe Valdengo alakítja, aki ugyan nem készített sok lemezfelvételt, mégis igen nagy hírre tett szert Arturo Toscanini Falstaffjaként. S mit hallunk itt? Már-már azt mondanánk, nem elég íves, nem elég ízes, mikor egyre inkább elkezd magával ragadni éneklésének érdekesen beszédes volta. Magas, tiszta hangú, egyedi bariton volt. Kissé alternatív Renatója nagyon érdekes. Némiképp hasonló a helyzet Ulricával. A kitűnő Pia Tassinari énekli, aki szopránból lett mezzoszoprán. Victor de Sabata hajdani háborús Mozart-Requiemjében a szoprán szólamot énekelte. Karakter tekintetében nem jól, mégis van valami átütő benne. Sem a mélység misztikumából, sem a szólam csodálatos vonalvezetéséből nem jön át sok. Ugyanakkor Tassinari igazi énekes egyéniség, könnyed, virtuóz. Apropó: a Cetránál készült vele egy Carmen is, ami neki való szerep. Remélhetőleg a kiadó a Verdi-sorozatot követően más szerzőkhöz kapcsolódó operalemezeit is kiadja. Ha Ulrica egyénisége nem is üt át, Tassinarié igen. Végül a lemez legjobb szereplője, Tassinari tíz évvel fiatalabb férje, Ferruccio Tagliavini. Riccardója egyszerűen csodálatos. Tagliavini ugyan népszerű volt és Callas oldalán is énekelt, mégis sokak árnyékában maradt, pedig finoman száraz, fényes, magas hangja és különösképp éneklésének eleganciája párját ritkította – konkrétan Alfredo Kraus és a későbbi, finomabb Carlo Bergonzi említhető vele együtt ebben a kategóriában. S ha már a Cetra kiadandó felvételei kerültek említésre: szintén a Ii. világháború idején vele készítette Pietro Mascagni a Fritz barátunk felvételét, amelyen a női főszerepet Tassinari alakította. Az álarcosbálon Riccardo halálos sebet kap Renatótól. Ezután megesküszik neki, hogy bár szerette, nem esett bűnbe Ameliával. Megbocsát volt barátjának, aztán meghal.

Warner Fonit – Magneoton 2564661439 (Simon Boccanegra), Warner Fonit – Magneoton 2564661430 (Az álarcosbál)