Bridging Europe – Brahms, Muffat, Händel

A Budapesti Fesztiválzenekar és a Művészetek Palotája tavaly új sorozatot kezdett – Bridging Europe címmel. Az első alkalommal a cseh kultúrával ismertették meg a közönséget, idén a német szerzőket, a német sajátosságokat választották. A sorozat nemcsak komolyzenei eseményekkel hódított, hanem több művészeti ággal, azok képviselőivel is.

Lehotka Ildikó / Gramofon.hu

A Budapesti Fesztiválzenekar kortárszenei koncerttel, barokk esttel, iskolaoperával és Brahms-esttel várta a közönséget. Színes volt a paletta, izgalmas a műsor. Magam a két Brahms-szimfóniát és a barokk zenei csemegét láttam.

Brahms négy szimfóniája közönségcsalogató, a törzsrepertoár része; azonban ritka, hogy egyetlen koncerten rögtön kettő is megszólaljon. A művek súlyosak, így mind az előadóknak, mind a közönségnek egyfajta kihívás is két szimfóniát játszani, befogadni. A koncertet hallgatva azonban elszállt minden kétségünk: a két mű remek módon szólalt meg. A III. – 1883-ban keletkezett és még abban az évben, Richter János dirigálásával bemutatott F-dúr – szimfónia (op. 90) talán a legsokoldalúbb, legtöbb karaktert felvonultató. Benne például a melegséggel, a Brahmsra oly jellemző mélabúval, a hősies hangvétellel, a fénnyel-árnyékkal. A Fesztiválzenekar Fischer Iván irányításával komplex módon tárta fel a műben rejlő szépséget, érzelmi többletet. Szépen szólalt meg a klarinét és a fafúvósok által játszott téma az I. tételben, az oboa az Andantéban. A basszus szólamok puhasága, melegsége különösen tetszett ugyanitt; az egy tévésorozatnak köszönhetően a nagyközönség számára is ismert, a III. tételt nyitó dallam melankóliája igazán érzékletes volt. Egyetlen kifogás: az I. tétel hegedűszólamának virtuóz, akkordfelbontásos szakaszainak végén erősnek, kicsit élesnek, hangsúlyosnak találtam a záróhangokat.

A koncerten a IV. szimfóniát éreztem jobbnak, összefogottabbnak – ha egyáltalán lehet összehasonlítani ilyen szintű szimfónia-tolmácsolásokat. Egy kerek egészet hallottunk a szerző által 1884/85-ben komponált (az előző után mindössze két évvel befejezett) mű előadásakor. Érdekes módon a korabeli kritika nem lelkesedett az op. 98-as e-moll szimfóniáért, melynek I. tétele talán hajszállal lassabb volt, mint az általam korábban hallott tolmácsolás. Mindenesetre lágy, szinte sóhajszerű, szélesen, de meghitten megszólaló témát hallottunk a hegedűktől, a visszatéréskor még ez a szépség is több lett. Gyönyörű volt az Andante moderato, a passacaglia-basszusú zárótétel a maga 32 változatával mindig tudott újat hozni, nem éreztük ódonnak, unalmasnak a tételt. A zenekar ráadásként énekelt: Brahms Abendständchen című kórusműve kellemesen szólalt meg. A zenekar még ebben az évadban eljátssza az első két szimfóniát is.

A Fesztiválzenekar néhány éve a barokk zenét is műsorára tűzte, hangszereket szereztek be, és a régizene nagynevű képviselőit hívták meg karmesternek, szólistának, művészeti vezetőnek. A barokk zenei együttessel szerepelt már Reinhardt Göbel és a fantasztikus Franco Fagioli (mindketten az első koncerten); Jos van Immerseel, Nicholas McGegan. Csupa nagy név – idén Midori Seiler volt a művészeti vezető. A műsort most is remek érzékkel állították össze, Georg Muffat és Händel műveiből. Tanulságos volt a két szerző műveibe bepillantani, és ráérezni arra, miért is került Muffat a kismesterek kategóriájába. Muffat I. szvitjét és egy szonátáját hallottuk a Fesztivál Színházban – remek helyszín a régizenei koncerteknek –, olyan előadásban, amely képes volt a mű átlagos szintjét jóval magasabbra emelni; annak ellenére, hogy sok pontatlansággal, pongyolasággal játszottak a vonósok. Azonban a tolmácsolás izzó volt, az Armonico Tributo sorozat V. szonátája döntően lassú tételeiben nagyon szép, nyugodt, szemlélődő, igazi csapatmunkát hallottunk, örömmel való zenélést. A Florilegium Primum sorozat I. szvitje Ouverture-jének lassú szakasza kecsesen szólt, másutt jók voltak a táncos karakterek, a Sarabande nem a világfájdalmat jelezte – igaz, a zenei anyag sem.

Händelnek, a barokk nagy képviselőjének sokáig csak a hangszeres műveit, legfeljebb oratóriumait tartották műsoron, de a régizene felfedezésének köszönhetően ma már operái is elérhetők. A koncerten két operaária és egy oratóriumrészlet hangzott el, Yeree Suh közreműködésével, a már hagyományossá vált barokk gesztikával. A fiatal énekesnő pontosan, kellemesen tolmácsolta az áriákat, de nem éreztem az átütő erőt előadásából. Nagyon sokat jelentett azonban a korabeli ruhában, barokk gesztusokkal megerősített színpadi jelenlét, így a történelmi-művészeti érába is behelyezkedhetett a néző-hallgató. A két német zeneszerző kapcsolatát keresve az op. 6-os Händel-féle concerto grosso mutatta meg a közös vonást. Ami Muffatnál még csak csírájában van meg, Händelnél kiteljesedik, pompázik – annak ellenére, hogy a frázis végi hangok nem voltak lekerekítve, mégis valami olyan pluszt nyújtott a zenekar, benne a rövidebb szólókat játszókkal, hogy szinte álomvilágban érezte magát az ember. A zenei hangulatot kivételesen jól érzékeltette a maroknyi együttes.

A Fesztiválzenekar minden koncertjére mellékel egy kísérőfüzetet, érdemes ezeket elolvasni a koncert előtt. Mind a Brahms-műveket, mint a barokk zenei műsort, szerzőket bemutató füzetecske mívesen megírt, rávilágít az összefüggésekre. Muffat esetében különösen érdekes, hasznos információkkal találkozott az érdeklődő.