Bronislav Gimpel: a zongorista barátja

Zay Balázs hanglemezkritikai rovata – 2015. június 17.

Hiánypótló kiadvánnyal rukkolt elő az Audite lemeztársaság: Bronislav Gimpel felvételeit adták ki, melyek az ötvenes évek közepe táján készültek a berlini RIAS (Rádió az Amerikai Szektorban) gondozásában. Gimpel neve mára meglehetősen elfeledetté vált – méltánytalanul, ugyanis igen kiváló hegedűművész, egy jeles kor, egy markáns stílus kimagasló és hosszan, sokoldalúan működő reprezentánsa volt.

Gimpel a galíciai Lembergben született 1911-ben, amely már ilyen néven, ilyen formában nincs, Galícia sincs, az a világ, amelyben gazdagon virágzott a kulturális, sorra bukkantak fel nagy tehetségek. Gimpel először szülővárosában, majd Bécsben tanult, tizennégy évesen a Goldmark Hegedűversenyének szólistája volt a Bécsi Filharmonikusokkal, aztán Hermann Scherchenhez Königsbergbe – mely város szintén nincs már régi pompájában - és Göteborgba vezetett az útja. Az európai helyzet durvulása miatt Amerikába ment, ahol Otto klemperer alatt a Los Angelesi Filharmonikusok elsőhegedűse lett, aztán megalapította a American Broadcasting Company Symphony nevű zenekart és a Hollywood Youth Symphony Orchestrát, katonáskodott, majd a II. világháborút követően visszatért Európába, és sikeres szólistakarriert futott be. Számos nagy hegedűversenyről készített lemezfelvételt, ezek nagy részének elérhetővé tétele még várat magára. Koncertfelvételei is fennmaradtak, mint például Mendelssohn hegedűversenyéről Soltival. Władisław Szpilmannal 1963-ban megalapították a Varsói Zongoraötöst. Ő volt az, akinek a II. világháború alatti kalandos bujkálásáról A zongorista címmel film készült. Élete végén aztán visszavezetett Gimpel útja az Újvilágba, tanított Amerikában - és egy ideig Angliában -, végül Los Angelesben hunyt el, ahol egykor koncertmester volt.

Az album első korongján három versenymű szerepel. Az első Sibeliusé. Nagyon jó előadás, rögtön kitűnik előle Gimpel csaknem minden jellegzetessége és erénye. Elég erős hangzással, egységes tónussal hegedül. Hangja nagyon határozott, erős, intenzív, némiképp korlátozott dinamikai tartományt használ, nemigen téved a piano mezsgyéjére. Megjegyzendő azonban, hogy lenyűgöző hegedülésének magabiztossága. Abban a világban, amelyből Gimpel művészete is kiemelkedett, sajátos hegedű-virtuozitás uralkodott. Elég szabad és bátor volt a játék, tág tere volt a szabadságnak, és erős hangsúly volt az érzelmek kifejezésén. Ha meghallgatjuk Gimpel játékát, érezzük ezt a szabadságot, de nem érezzük túlzásnak, ugyanakkor megragad az emóciók gazdagsága. Sibelius Hegedűversenyéről rengeteg kiváló felvétel készült később. Gimpelé kicsit kilóg a kánonból szabadabb ritmizálásával, ugyanakkor sehol nem idegen a darabtól. Igen nagy élvezet hallgatni, ahogy bátran dől el erre-arra, anélkül, hogy elesne, vagy akár megingás érzését keltené.

Még nagyobb meglepetés a következő koncert, Szymanowski II. Hegedűversenye. Ez is Op. 61-es, miként Elgaré is, keletkezett hát több nagy mű ezzel a számmal Beethovené után is. Az a fényes, erőteljes, érzelmekben gazdag világ, amit Gimpel hegedülése közvetít, sajátságos teltséget, intenzitást és izgalmat ad Szymanoswki darabjának, mely bizonyos megközelítésben szikárabb formát ölthet, miközben – amint ez az előadás is mutatja – egyáltalában nem az. Szerintem nagyon jót tesz az e stíluskategóriába tartozó daraboknak az ilyen vállaltan szubjektív interpretáció. Ehhez némiképp hozzájárul az a fényes és intenzív hang is, mely részben az előadásból, részben a hangtechnikából tevődik össze.

A harmadik versenymű előadása ugyancsak kiváló, de az előzőek nyújtotta meglepetés után kevésbé hatásos. Ez ugyanis egy az egyben az a territórium, melyben Gimpel hegedülése autochtonnak minősül: Wieniawski II. Hegedűversenye. Az előadás remek, pusztán az a plusz nincs meg benne, ami a virtuóz romantikán túlmutató alkotások esetében oly izgalmas pluszt ad. A karmesterek mind remekül kísérnek, Fritz Lehmann Sibelius, Arthur Rothe Szymanowski és Afred Gohlke Wieniawski darabjában. Mindegyiküké igazi alkalmazkodó, ugyanakkor együtt lélegző, együtt kifejező kíséret.

A második lemezen visszamegyünk az időben, Schubert, Mendelssohn és Schumann egy-egy szonátáját halljuk. Lehet mondani, hogy nem a legdifferenciáltabb zenélésnek vagyunk tanúi, Gimpel kétségkívül a régi virtuozitás talaján állva közelít a művekhez, inkább a lendületből muzsikálás, mintsem a részletek individuális megformálása talaján állva. Ugyanakkor nem vész el semmi, csak éppen nem keletkezik annyi lehetséges plusz, mint egynémely későbbi megközelítésben, mikor is a zenetörténet e kevésbé központi részét megpróbálják izgalmasabbá, differenciáltabbá tenni, mert a komponistákat ugyan az emlékezet centrálisnak tekinti, nem úgy azonban e műveiket.

A harmadik lemezen folytatódik a hegedű-zongorára írt darabok sora, Gimpel partnere – miként az előző darabokban is – Martin Krause, aki korrekt, de nem lép túl a kísérő szerepén. itt azonban nő a változatosság, Janácek Szonátája a Szymanowski-koncert terébe visz, míg Tartini „Didone abbandonata” szonátája – hová is? Vissza az időben? Részben igen, de nem teljesen, ugyanis tipikusan a Gimpel világát jelentő kor megközelítésében halljuk. magam nem vagyok ez ellen, mivel amit levesztünk a réven korhűségben, megnyerjük muzikalitásban, őszinte, spontán megközelítésben. Ám a lemez nagy meglepetése az utolsó darab: Karol Rathaus Op.39-es Pasztorál és tánc című kéttételes kompozíciója. Jó hírt mondhatok: ez egy remek alkotás! Jó lenne, ha többször szólaltatnák meg, igazán inspirált mű, azon kevesek közé tartozik, amelyeket elő lehet adni Bartók kompozíciói közelében, s nem érezni kínos kontrasztot ihletettség tekintetében. Itt aztán megint kiválóan érvényesül Gimpel gazdag érzelemvilágú játéka. A műről nem ez Gimpel egyetlen felvétele. A Pasztorál és tánc első bejátszását is ő készítette Szpilmannal együtt. Kifejezetten érdekes megállapítani a Szymanowszki és a Rathaus-mű kapcsán, hogy az abszolút régies virtuóz hegedülés, amennyiben megfelelő keretek közt marad, mennyire jót tesz modern, illetve modernbe hajló műveknek, ugyanis zeneiséget visz beléjük, s nem von el, amint teszik olykor az olyan megközelítések, melyek a modernitást túlzott mértékben párosítják hűvösséggel, objektivitással. 

Visszatértünk a kezdetekhez. Rathaus, akinek sajnos sokan a nevét sem ismerik, ugyancsak Kelet-Galíciában született, 1895-ben, Tarnopolban, mely ma Lemberghez hasonlóan szintén Ukrajnához tartozik. Igen szomorú, hogy bár valamelyest túljutott e térség a gyalázatos antiszemitizmuson, a gyilkos nacionalizmuson egyáltalán nem. Aki tudott, menekült. Korngoldhoz hasonlóan Rathaus is az amerikai filmipar felé fordult, a nagy hangszeres virtuózok java Amerikában működött. Hol is él Valentina Lisitsa? Igaz, az egykori Galícia lengyel oldalán legalább rendben vannak a dolgok, ez is valami.

(Katalógusszám: audite 21.418)