Celeste Madama Butterfly

Az egykori Philips rég beolvadt a Deccába, ma már a nevét sem használják. A Universal-csoport két cége pedig annyira összefonódott, hogy közös sorozatokat adnak ki. A Decca átvette a Deutsche Grammophon Originals-szériáját, a nemrég indított OPERA! sorozat pedig mindkét cég katalógusában szerepel. Sir Georg Solti 1962-es Aidája és Giuseppe Sinopoli 1988-as Pillangókisasszonya ebben jelent meg nemrég. A véletlen sodorta egymás mellé őket. Az Aida és a Pillangókisasszony a Universal OPERA! sorozatában.

 

Solti Aidája 1962-ben jelent meg. Solti ekkorra már felért pályája csúcsára, ahol tulajdonképpen meg is maradt élete végéig. Az egyik legmegbízhatóbb operadirigens volt, több téren is, az olasz repertoárban ugyanúgy, mint Wagner alkotásai ban. Karajan egy évvel később megjelent Aidájával összevetve az övé rendkívül dinamikus, kicsit talán hektikus. A mélyebb férfihangok terén vannak jobb felvételek, mindenekelőtt Claudio Abbadóé a Deutsche Grammophonnál, Alberto Eredéé a Deccánál, bár Robert Merrill dicséretes Amonasro. A két női szereplő kimagasló. Rita Gorr egyik csúcsteljesítménye ez az Amneris-interpretáció, hangja mély, finoman, öblös úgy, hogy szép fénye van, és elég egyenes. Már-már túl szimpatikus, a remek előadás közel hozza Amneris alakját. A hagyományos viszony amúgy is más itt. Abbado említett lemezén az alapvetően lírai Katia Ricciarelli Aidája áll szemben Elena Obraztsova maszkulin Amnerisével. Még nagy, erős hangú szopránok is hasonlóan finom Aidát jelenítenek meg, jó példa erre Jessye Norman az Opera d’Orónál megjelent, Nino Sanzogno vezényelte párizsi élő felvételen. Itt azonban a relatíve finom Amnerisszel vérbő, ösztönös, erőteljes Aida áll szemben: Leontyne Price.

Előadása egészen egyedi. Ez nem finom, lírai Aida, hanem energikus, nagy erők fűtötte nő. Ez Solti hasonlóan dinamikus vezénylésével együtt ritka, sajátos eredményre vezet. Voltak persze előtte is az erőteljesebb tartományban mozgó Aidák, mint Eredéé is, de ott középerős-erős általános megközelítésről, továbbá ezt kiemelő hangmérnöki beállításról volt szó, míg itt néhány főbb előadó energikus egyéni hozzájárulásáról. Radames is más, mint legtöbbször. Jon Vickers énekli, igazi Wagner-tenor, mély, érdes., baritonális hanggal. Nem a Carlo Bergonzi- vagy Plácido Domingo-féle fiatal katonát látjuk magunk előtt, hanem érettebb férfit. Vickers megfelelően súlyos pár Price mellett. Az előadás dinamizmusa jót tesz a Nílus-parti jelenetnek és az utolsó felvonásnak is, melyek plasztikusak, izgalmasak. Megjegyzendő még, hogy Solti igen tiszta fúvósjátékot ért el a Római Opera Zenekaránál, szemben Eredével, akinek egyébként j lemezén elég gyenge teljesítményt nyújtott úgy tíz évvel korábban ugyanez a zenekar.

Giuseppe Sinopoli Pillangókisasszonya egészen más. Mi a közös ebben és az előbbi felvételen? A szokatlanul baritonális tenor főszereplő, José Carreras. Ez volt az utolsó felvétele megbetegedése előtt; érdekes összevetni a nagyjából egykorú, a Deccánál ezzel egy időben megjelent Manon Lescaut-val. Carreras hangja ott is mély, érdes, éneklése feltűnően szenvedélyes, nincs is jobb Des Grieux nála, Giuseppe di Stefanót is beleértve. Hangja a Pillangókisasszonyon nagyon hasonló, sőt, énekléséből nem hiányzik a megszokott szenvedélyesség, mégis alapvetően más, mattabb, fádabb, erőtlenebb. Gyakoriak a portamentók, bizonytalanabb az intonáció, olykor kissé erőszakosan old meg egy-egy átmenetet, lezárást. A csúszásokat, hajlításokat sokszor nem tartom igazán előnyösnek, az intonációs bizonytalanságok nem jelentékenyek, s az egész interpretáció kifejezetten érdekes és megkapó. Carreras hangjából és hangsúlyozásából szenvedélyesség fakad, ugyanakkor az egész előadás fáradt. Ez így különös elegyet alkot. Carreras nincs olyan formában, mint a Manon Lescaut-felvételen, mégis nagyon érdekes ez az előadás. Nem lendületes, fiatalos Pinkertont jelenít meg, az érdes, mély, fáradt hang ellentétes Giacomo Aragalléval egy remek, de alig ismert, Anna Tomowa-Sintow partnereként készített felvételen, vagy Carlo Bergonziéval, aki kétszer is felvette a szerepet, remekül.

Sinopoli szokatlan vezénylése Carreras különös előadásával remek összhangban van. Ezúttal Sinopoli nem csúcspontot csúcspontra halmozva, erőteljesen dirigál, hanem kifejezetten líraian. Egyszerűen csodálatos az eredmény. Szép, legtöbbször lassú zene, a tempók kellemes folyamatos változtatásával. Mintha visszavenne mindent a karmester, „leülne” a dinamika, megszűnne a húzóerő, de ez nem unalmas, hanem szépen alászálló, negatív töltetű kvalitáshoz vezet. Nem szokványos, viszont annál karakteresebb eladás. Mirella Freni a várakozásnak megfelelően remekül szerepel. Szerencsére bőven adódott alkalma teljes operák felvételére akkor, amikor hangja kezdett változni. Teltebb lett, de nem merev, nem öblös. Itt-ott expresszív, jobbára inkább nagyon kimunkált, ugyanakkor természetes. Freni egyáltalán nem hangsúlyoz sokat, egyszerű, tiszta japán lány alakját tárja elénk. Hangjának erősödése ellenére finomabb, mint Renata Tebaldi, és egységesebb, mint Maria Callas, illetve az őt professzionális szinten követő Angela Gheorghiu. Carreras, Freni és Sinopoli sokhelyütt karöltve járnak a lassú, finom megoldások terén, főképp az I. felvonás második felében. Már csak ezek miatt kimagasló értékű ez a lemez. Épp Freni hangjának mélyülése miatt érdekes a címszereplő alakjának viszonya Suzukiéhoz, akit Teresa Berganza alakít. Hangilag közel állnak egymáshoz. Berganza fiatalosabb, lazább Suzukit varázsol elénk. Juan Pons visszafogott hangon jeleníti meg a konzul alakját.   

Decca Classics 289 478 2679 8 (Aida)
Deutsche Grammophon 289 477 9128 7 (Madama Butterfly)
Universal

Normal 0 21 false false false MicrosoftInternetExplorer4

Celeste Madama Butterfly

Az Aida és a Pillangókisasszony a Universal OPERA! sorozatában

 

Az egykori Philips rég beolvadt a Deccába, ma már a nevét sem használják. A Universal-csoport két cége pedig annyira összefonódott, hogy közös sorozatokat adnak ki. A Decca átvette a Deutsche Grammophon Originals-szériáját, a nemrég indított OPERA! sorozat pedig mindkét cég katalógusában szerepel. Sir Georg Solti 1962-es Aidája és Giuseppe Sinopoli 1988-as Pillangókisasszonya ebben jelent meg nemrég. A véletlen sodorta egymás mellé őket.

 

Solti Aidája 1962-ben jelent meg. Solti ekkorra már felért pályája csúcsára, ahol tulajdonképpen meg is maradt élete végéig. Az egyik legmegbízhatóbb operadirigens volt, több téren is, az olasz repertoárban ugyanúgy, mint Wagner alkotásai ban. Karajan egy évvel később megjelent Aidájával összevetve az övé rendkívül dinamikus, kicsit talán hektikus. A mélyebb férfihangok terén vannak jobb felvételek, mindenekelőtt Claudio Abbadóé a Deutsche Grammophonnál, Alberto Eredéé a Deccánál, bár Robert Merrill dicséretes Amonasro. A két női szereplő kimagasló. Rita Gorr egyik csúcsteljesítménye ez az Amneris-interpretáció, hangja mély, finoman, öblös úgy, hogy szép fénye van, és elég egyenes. Már-már túl szimpatikus, a remek előadás közel hozza Amneris alakját. A hagyományos viszony amúgy is más itt. Abbado említett lemezén az alapvetően lírai Katia Ricciarelli Aidája áll szemben Elena Obraztsova maszkulin Amnerisével. Még nagy, erős hangú szopránok is hasonlóan finom Aidát jelenítenek meg, jó példa erre Jessye Norman az Opera d’Orónál megjelent, Nino Sanzogno vezényelte párizsi élő felvételen. Itt azonban a relatíve finom Amnerisszel vérbő, ösztönös, erőteljes Aida áll szemben: Leontyne Price.

 

Előadása egészen egyedi. Ez nem finom, lírai Aida, hanem energikus, nagy erők fűtötte nő. Ez Solti hasonlóan dinamikus vezénylésével együtt ritka, sajátos eredményre vezet. Voltak persze előtte is az erőteljesebb tartományban mozgó Aidák, mint Eredéé is, de ott középerős-erős általános megközelítésről, továbbá ezt kiemelő hangmérnöki beállításról volt szó, míg itt néhány főbb előadó energikus egyéni hozzájárulásáról. Radames is más, mint legtöbbször. Jon Vickers énekli, igazi Wagner-tenor, mély, érdes., baritonális hanggal. Nem a Carlo Bergonzi- vagy Plácido Domingo-féle fiatal katonát látjuk magunk előtt, hanem érettebb férfit. Vickers megfelelően súlyos pár Price mellett. Az előadás dinamizmusa jót tesz a Nílus-parti jelenetnek és az utolsó felvonásnak is, melyek plasztikusak, izgalmasak. Megjegyzendő még, hogy Solti igen tiszta fúvósjátékot ért el a Római Opera Zenekaránál, szemben Eredével, akinek egyébként j lemezén elég gyenge teljesítményt nyújtott úgy tíz évvel korábban ugyanez a zenekar.

 

Giuseppe Sinopoli Pillangókisasszonya egészen más. Mi a közös ebben és az előbbi felvételen? A szokatlanul baritonális tenor főszereplő, José Carreras. Ez volt az utolsó felvétele megbetegedése előtt; érdekes összevetni a nagyjából egykorú, a Deccánál ezzel egy időben megjelent Manon Lescaut-val. Carreras hangja ott is mély, érdes, éneklése feltűnően szenvedélyes, nincs is jobb Des Grieux nála, Giuseppe di Stefanót is beleértve. Hangja a Pillangókisasszonyon nagyon hasonló, sőt, énekléséből nem hiányzik a megszokott szenvedélyesség, mégis alapvetően más, mattabb, fádabb, erőtlenebb. Gyakoriak a portamentók, bizonytalanabb az intonáció, olykor kissé erőszakosan old meg egy-egy átmenetet, lezárást. A csúszásokat, hajlításokat sokszor nem tartom igazán előnyösnek, az intonációs bizonytalanságok nem jelentékenyek, s az egész interpretáció kifejezetten érdekes és megkapó. Carreras hangjából és hangsúlyozásából szenvedélyesség fakad, ugyanakkor az egész előadás fáradt. Ez így különös elegyet alkot. Carreras nincs olyan formában, mint a Manon Lescaut-felvételen, mégis nagyon érdekes ez az előadás. Nem lendületes, fiatalos Pinkertont jelenít meg, az érdes, mély, fáradt hang ellentétes Giacomo Aragalléval egy remek, de alig ismert, Anna Tomowa-Sintow partnereként készített felvételen, vagy Carlo Bergonziéval, aki kétszer is felvette a szerepet, remekül.

 

Sinopoli szokatlan vezénylése Carreras különös előadásával remek összhangban van. Ezúttal Sinopoli nem csúcspontot csúcspontra halmozva, erőteljesen dirigál, hanem kifejezetten líraian. Egyszerűen csodálatos az eredmény. Szép, legtöbbször lassú zene, a tempók kellemes folyamatos változtatásával. Mintha visszavenne mindent a karmester, „leülne” a dinamika, megszűnne a húzóerő, de ez nem unalmas, hanem szépen alászálló, negatív töltetű kvalitáshoz vezet. Nem szokványos, viszont annál karakteresebb eladás. Mirella Freni a várakozásnak megfelelően remekül szerepel. Szerencsére bőven adódott alkalma teljes operák felvételére akkor, amikor hangja kezdett változni. Teltebb lett, de nem merev, nem öblös. Itt-ott expresszív, jobbára inkább nagyon kimunkált, ugyanakkor természetes. Freni egyáltalán nem hangsúlyoz sokat, egyszerű, tiszta japán lány alakját tárja elénk. Hangjának erősödése ellenére finomabb, mint Renata Tebaldi, és egységesebb, mint Maria Callas, illetve az őt professzionális szinten követő Angela Gheorghiu. Carreras, Freni és Sinopoli sokhelyütt karöltve járnak a lassú, finom megoldások terén, főképp az I. felvonás második felében. Már csak ezek miatt kimagasló értékű ez a lemez. Épp Freni hangjának mélyülése miatt érdekes a címszereplő alakjának viszonya Suzukiéhoz, akit Teresa Berganza alakít. Hangilag közel állnak egymáshoz. Berganza fiatalosabb, lazább Suzukit varázsol elénk. Juan Pons visszafogott hangon jeleníti meg a konzul alakját.

 

Decca Classics 289 478 2679 8

Deutsche Grammophon 289 477 9128 7

Universal