Csillagok találkozója: „Rossinissimo” Salzburgban

Korábban a salzburgi nyár nyitóakkordja,  a június eleji Pünkösdi Játékok, a négynapos zenei minifesztivál természetesen nem vehette fel a versenyt az exkluzív Nyári Játékokkal. A tavaly ősszel elhunyt neves koncertigazgató, Hans Landesmann ötlete volt a fesztivál, melynek  alaptémájaként a barokk zenét jelölték meg. Landesmann működése után a főtéma megváltozott, mivel a zenei vezetést öt évre Ricardo Muti vette át. Őt követte a fesztivál jelenlegi művészeti vezetője, a világhírű szoprán, Cecilia Bartoli.

Dr. Székely György / Gramofon.hu / Salzburg

Riccardo Muti nagy lelkesedéssel vetette bele magát – a Milánói Scala elhagyását követő szinte azonnali osztrák felkérésre – e fesztivál programjának kialakitásába, amely saját izlését, és addig meg nem valósított zenei elképzeléseit tükrözte. A világ nagy zenei sztárszínpadától búcsút mondva a zenei élet egy eddig elfelejtett szegmensbe akarta bevezetni a közönséget. Ez pedig saját szülőföldjének, Nápolynak a mesteriskolája. A XVIII. században az ún. Nápolyi Iskola jelentős hatást gyakorolt a későbbi nagy mesterek, Haydn és Mozart stílusára is. Niccoló Jomelli, Francesco Nicola Fago, Egido Dun, Giovanni Paisiello, Nicola Porpora képviselték e kor zenéjét,  míg a nagy barokk zsenik művei hiányoztak a programból. Egy teljes zenei sorozatot e zeneszerzőkre alapozni nagy bátorság és kockázat volt még Muti részéről is. Az ötéves project azonban teljes eszmei és anyagi sikerrel járt. Muti szerződése azonban lejárt, s ezzel egy új korszak is kezdődött Salzburgban: a zürichi Opera éléről Ausztriába importált Alexander Pereira intendáns ötlete volt, hogy a Pünkösdi Fesztivál vezetésével korunk egyik népszerű énekesnőjét, Cecilia Bartolit bízzák meg. Úgy tűnik, ez  Pereira életének egyik legsikeresebb lépése volt.

A jelenlegi – harmadik – Bartoli vezette fesztivál még az előző sikerekhez képest is kirobbanó népszerűséghez vezetett: a jegyek szinte pillanatok alatt elkeltek. Nem csoda, hiszen a középpontban Gioachino Rossini volt. „Rossinissimo” – nak nevezte el Bartoli a fesztivált, amely számára az év legfontosabb eseménye volt. Életének meghatározó szerepe a „Hamupipőke” itt is előadásra került, amelyből ma is sugárzott előadói lénye: a szerepet, mintha Rossini neki írta volna.

A fesztivál első 15 perces standing ovation-jéről a fiatal kontratenor sztár, Franco Fagioli gondoskodott. Az utóbbi évek kontratenor szólistái közül kiemelkedik egyedi, igen széles hangterjedelme és hangszine miatt. Zenekari áriaestjén a korszak utolsó nagy, kasztrált művészének, Giambattista Velluti-nak írt áriákból énekelt. A „kasztrált éra” a tizenkilencedik század első harmadáig tartott (bár még a  huszadik század elején élt egy énekes, akinek kissé illúzióromboló hangja egy gramofonlemezről hallható). Velluti igen érdekes egyéniség volt, korának sztár allűrjeivel rendelkezett és számtalan női kalandja volt (ez megcáfolja a kasztráltakról kialakult tévhiteket). A XX. századtól már több generáció képviseli a kontratenor énektechnikát, amelyet hangfekvése alapján férfi-szoprán, férfi-alt, férfi-mezzo-ként is osztályoznak. Legkiemelkedőbb alakjai Philippe Jaroussky, Andreas Scholl, David Daniels, Max Emanuel Cencic. A barokk operarepertoár igen sok szerepet nyújt számukra. Rossini és Meyerbeer nyaktörő kasztrált áriáit azonban kevesen tudják előadni, eddig főként mezzo-koloratúr énekesnőktől voltak hallhatók. A kontratenor hangtechnika ugyanis teljesen más hangképzésen alapul. Mégis e technika korunkban odáig fejlődött, hogy – mint Fagioli esetében is – a közönséget feltüzelő technikai bravúrok és a bel-canto énektechnika együtt idézi fel e korszak „pop-sztárjainak” teljesítményét. A főként svájci zenészekből álló „I Barocchisti” zenekar Diego Fasolis vezetésével a barokk korhű zene éllovasai közé tartozik, bár bevallották, hogy Rossinit és Meyerbeer-t először játszottak. A „nagy ugrás” a barokk korból azonban jól sikerült, a technikailag bonyolult és virtuóz szólamokat jól teljesítették a kiváló muzsikusok. A korhű hangszeres előadásmód a „Hamupipőke” mellett Rossini Otello-jánál is jól érvényesült. Az Ensemble Matheus a korzikai Jean-Christophe Spinosi vezetésével már nem csak barokk zenét játszik, hanem a párizsi operaszimpadokon Rossini és romantikus szerzők műveit is. Az  Otello előadását a svájci rendezők Moshe Leiser és Patrice Cauriere áthelyezték a XX. század század hatvanas éveibe. A libretto – Francesco Berio műve - nem Shakespeare, hanem két későbbi színdarab (Ducis, valamint Cosenza művei) alapján készült. A hangsúly itt nem a féltékenységen, hanem a bőrszínen van. A társadalom emiatt már eleve megbélyegzi Otello-t, míg Desdemona itt nem passzív szenvedő hősnőként, hanem saját akarattal rendelkező, a kor ítéletével szembenálló főszereplőként látható. Bartoli itt megmutatta elsőrendű színészi képességeit is, valamint hangjának fejlődését, mivel a Nagy Festspielahaus „áténeklése” tökéletesen sikerült. A fesztivál további különlegessége volt, hogy Bartoli meghívta korunk egyik kiemelkedő mezzo-szopránját, az amerikai Joyce di Donatót. A művésznő „Velence” címmel tartott dalestet, ahol Vivalditól, Rossinin át huszadik századi szerzőktől válogatott ilyen témájú műveket. Eközben elmondta, hogy élete meghatározó élménye volt az a koncert, amelyet a fiatal Bartolival látott a televízióban, mivel ekkor döntötte el, hogy pályáját milyen irányban indítja el. „És most egyszer csak kapok egy e-mail-t Miss Bartolitól! Ez nem igaz, ismeri a nevemet!” – kommentálta tréfásan a meghívást. Tény, hogy egy röpke találkozóra került csak sor e két csodálatos énekesnő között, mivel a koncert után Di Donato már sietett is a repülőtérre. Rossini oratórikus műveinek két gyöngyszeme is megszólalt a fesztiválon: a Stabat Mater és a Kis ünnepi mise. Antonio Pappano vezetése és a Milanói Scala együttese már garancia volt a sikerre.

A „hab a tortán” a Rossini Nagy gálaest volt (lett volna?). Bartoli korunk és a közelmúlt nagy énekeseit szerette volna összehozni. Azonban négy nagy énekes egyéniség közül (Monserrat Caballe, Tereza Berganza, Jose Carreras, Ruggiero Raimondi) csak az utóbbi kettő tudott eljönni. A közönség így is ünnepelte a legendás „hősöket”, miközben a jelenkor énekesei valóban brilliáns produkciókat nyújtottak: Cecilia Bartoli mellett Juan Diego Florez kápráztatta el a salzburgiakat, akivel színpadon egyébként először szerepeltek együtt!), korunk három vezető buffó barotonja (Alessando Corbelli, Michele Pertusi, Carlos Chausson), valamint az üstökösként emelkedő fiatal mexikói tenor Javier Camarena működtek közre. Camarena a Metropolitanban idén ugrott be a megbetegedett Florez helyett, onnantól fogva világsztárként ünneplik. Már a Hamupipőke tenor nagyáriája után kérdéses volt, hagyja-e a közönség folytatni az előadást, és a gálán már ismétlést követelt ki magának e hangfenoméntól  a méltán lelkes közönség. Ráadásul itt Florezzel együtt lépett fel! A parádés fesztivál-gála végén a Salzburgból távozó Pereiera intendást közrefogták az énekesek és a Sevilllai borbély fináléjába bevonva megénekeltették.

A Pünkösdi Fesztivál jövő évi jegyeinek eladása  máris megkezdődött, a teljes programfüzet - gyönyörű kiállításban! – a látogatók, turisták kezébe került. Gluck: Iphigenia a Tauriszok földjén, Handel: Semele című operáiban ismét Bartoli tündököl, akit Salzburg város már szinte saját polgárjának tekint. Nagy „fogás” volt őt megnyerni a fesztiválvárosok „királynőjének”, mivel a művésznő erejének teljében van, és a közönség rajongva ünnepli. A fesztivált követő hetek már a nyári ünnepi játékok előkészületeivel telnek. A zenei csemegék és ritkaságok  sorozata itt is folytatódik.

Bravo Bartoli, Bravo Rossini! – a salzburgi Rossini-örömünnep egyedülálló élmény volt. Valamennyi produkció látható-hallható lesz kép- és hanghordozón: ne hagyjuk ki!

Négyen a Pünkösdi Fesztivál sztárjai közül: Joyce DiDonato, Cecilia Bartoli, Diego Fasolis és Juan Diego Florez. Fotók: Salzburgi Ünnepi Játékok / Gramofon-archív