Dózsa György – egyetlen egyszer

Számok, évszámok teszik az Erkel Színház műsorát figyelemfelkeltővé. Rost 25, Fricsay 100, Dózsa 500 – mi tagadás, elveszünk az információkban. November 17-én Erkel Ferenc Dózsa György című operáját tűzte műsorra a színház; az előadásról lemezfelvétel készül. Sajnálatos módon igen gyér látogatottság mellett ment a nem mindennapi mű, pedig a zenészek minden tudásukat, elkötelezettségüket a darab bemutatásának szolgálatába állították.

Lehotka Ildikó / Gramofon.hu

Erkelről tudjuk, hogy a Himnusz megzenésítője, a Zeneakadémia első igazgatója, kiváló sakkjátékos, a Hunyadi László és a Bánk bán zeneszerzője, de többi operájáról keveset hallunk. Lassan halad operái eredeti változatának kiadása. Ritkán, de hallunk egy-egy eredeti vagy annak gondolt előadást. A közönség az átdolgozott verziót ismeri, s kérdés, hogy az Erkel-féle képes-e átmenni a köztudatba. A Dózsa György kritikai kiadása folyamatban van – a darabot Erkel és két fia is átdolgozta. Az ősbemutató – öt felvonással, Erkel vezényletével – 1867. április 6-án volt, de csak hat előadást ért meg; a téma sem volt szerencsés a politikai helyzetet ismerve. Az 1950-es években újra műsorra került volna a darab, de megint csak elvetették, a Rádió azonban készített néhány részletből felvételt. 1991-ben felvette a Rádió a  művet, Németh Amadé és Ruitner Sándor átdolgozása alapján. 1994-ben Oberfrank Géza és Mészöly Dezső változata ment az Operaházban – ez hangzott el most az Erkel Színházban. 2004-ben a Kolozsvári Opera  szólistáival, 2010-ben a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében is megszólalt a mű.

A nemesi rangot kapott Dózsáról írt opera a parasztfelkelés 500. évfordulója alkalmával kerülhetett műsorra – egyetlen egyszer. Sajnáljuk, mert minden hibája ellenére érdekes darab: Dózsát mint önmagával is viaskodó embert mutatja be, árnyaltan. A darab vokális részei  néha döccennek, nagyon szép zenei anyagok és kevésbé szépek váltják  egymást. Talán a legemlékezetesebb szakasz az opera végén szólal meg: Dózsa álmodik kivégzése előtt, s Rózsát, elhagyott (már halott) szerelmét látja. Gyönyörű flautato-hangzást kért Erkel, s valóban álomszerű volt a zene. Ebben az operában is szerepel cimbalom, angolkürttel  párosítva. A verbunkos stílus jegyei is benne foglaltatnak a műben, nem  állandóan hangsúlyozva, hanem jól adagolva. Nagyon izgalmas, hogy a szerző mert írni Dózsát gúnyoló részeket is, megfosztva a rárakódott mítosztól a főszereplőt. A műben alig vannak zárt számok, az énekkar szerepe jelentős. Nemcsak színez, mint az  addigi operák nagyobb részében, hanem vezérmotívumok is fellehetők benne. Erkel negyedik operája (melynek szövege Jókai Mór nyomán Szigligeti Ede munkája) jelentősebb annál, hogy ne sorozatban kerüljön a  közönség elé.

A koncertszerű előadáson (a négy felvonást két részben hallottuk) a címszereplő Fekete Attila nagy hévvel, láthatóan lelkesen énekelt, szíven ütötte a szerep. Helyenként most is forszírozottan, de a pianókkal sem spórolva tolmácsolta nehéz szólamát, de ezt felülírta az a  plusz, amellyel a figurát élettel telítette. Az esendő, a szerelmes, de a hős embert is megmutatta. Rózsa szerepét Fodor Beatrix énekelte; a megbocsátó, a férfit élete középpontjába emelő figura megformálása tele volt gyengédséggel, figyelemmel, féltéssel. A hang nagyon szép, hajlékony, kifejező. Miksch Adrienn Csáky Laurája  talán a legösszetettebb szerep, s az énekesnő ki is használta zenei megoldásaival Erkel elképzelését. Molnár Zsolt Barnája nagyszerű volt – őt éreztem a legátütőbbnek, zenei szempontból a legérzékenyebbnek. Wiedemann Bernadett Jósnője minden ízében izgalmas volt; a hang  gyönyörű, telt, mindig szívesen hallgatja az ember. Zápolya szerepében  Kelemen Zoltánt hallottuk – érdekesen, kellemesen formálta a vajdát. Heiter Melinda a Költő szólamát kapta, de halkan, erőtlenül énekelt, pedig ez a szerep különleges, szinte megállítja az opera folyamát. Sokkal több színt, érzést tartalmaz a szerep. Boncsér Gergely Bornemissza volt, ez alkalommal igen jónak éreztem éneklését. Cser Krisztián hangja egyre dúsabb, de nem tud bánni vele: esetlegességek, lebegés, a vibrato tartásnélkülisége nem illett ide. A jó kiállású Geiger Lajos szerepeltetése érthetetlen volt most is. A feliratozás sok esetben más volt, mint amit hallottunk – erre már nem figyelt oda a felelős.

A Concertante-bérlet keretében zajlott előadás közreműködőjeként a Nemzeti Énekkart hallhattuk (karigazgató: Antal Mátyás). Az együttes remek, s ők is élvezték az éneklést, követték a darabot, csak gratulálni lehet nekik. Kocsár Balázs volt az est karmestere, aiki összefogta a zenészeket, jó tempókkal és szép hangszínekkel nyújtotta át az operát. Egyetlen észrevétel kikívánkozik belőlem a beszámoló végén. A vaskos, nagyon szép, éves műsorfüzetben a mű tartalmával nem a célközönségre és az opera mondanivalójára koncentráltak (ezt szinte minden darabról megállapíthatjuk). „D. Györgyről” olvasunk, aki „szerelmét és barátait lecseréli (…) menthetné a bőrét, de inkább elszégyelli magát.” Mi pedig szégyelljük ezt a humorosnak szánt, bizalmaskodó ismertetőt olvasni.