Egy angol Drezdában

Zay Balázs hanglemezkritikai rovata – 2015. április 23.

Sir Colin Davis 2013-ban bekövetkezett halála után a német Profil Edition Günter Hänssler lemeztársaság gyűjteményes albumot jelentetett meg, melyben Davis és a Drezdai Állami zenekar több, korábban külön lemezeken megjelent felvétele került egymás mellé. A gyűjtemény átfogó képet nyújt Davis és a drezdai zenekar együttműködéséről.

Davis az elmúlt fél évszázad egyik legnagyobb angol dirigense, akit furcsamód a zenekarok olykor mintha többre értékeltek volna, mint a zenehallgatók. Davis kétségkívül kiszámítható karmester volt, megbízható mester, akit sokkal inkább a kivételes kvalitású megvalósítás, az adott szempontokhoz való alkalmazkodás vezérelt, mintsem az előadásra kerülő darabok meglepő interpretálása. Így ó és új tekintetében arra törekedett, hogy az ó területére eső kvalitásokat minél gazdagabban ki tudja bontakoztatni, s újat ennek összessége jelent.

A Profil kiadásában megjelent album Davis széles repertoárjából több szeletet is mutat. A fontosabb területek közül hiányzik Haydn, Mozart, Beethoven, valamint angolok, kivéve Elgart. Az első lemezen Elgar I. Szimfóniája szerepel Berlioz két nyitánya mellett. A Philips Classics kiadóval való hosszú együttműködése során Davis nem készített lemezt Elgar szimfóniáiról. Ebben az előadásban jól megmutatkoznak a brit karmester és a hosszú múltra visszatekintő német zenekar együttműködésének pozitívumai. A Drezdai Állami Zenekart 1548-ban alapította Móric szász választófejedelem, s az együttes végigkísérte a német zenetörténet mintegy fél évezredes csodálatos fejlődését. Schütz, Heinichen, Hasse, Weber, Wagner, aztán később, hogy von Schuch, Böhm, Elmendorff, Kempe, Konwitchny, Suitner, Sanderling. Voltak olyanok is, akik magas zenei színvonalat, de az együttes tradícionális hangjától eltérő esztétikát képviseltek, Reiner, Sinopoli. Az együttes hangja a részbeni közösség és egybeesés mellett is markánsan különbözik a folyamatos működést tekintve 1743-ig visszavezethető Lipcsei Gewandhaus Zenekaráétól. S ehhez itt jön még valami: Davis stílusa. Pontos, kimért, finom, arányos. Az említett német zenekarok hangja és Davisé nagyon közel áll egymáshoz. nem véletlen, hogy olyan karmesterek őrizték a hosszú német hagyományt, akik nem meglepő saját megoldásokkal vívták ki hírnevüket. Sőt, a az említett dirigensek közül nem egy különösen nagy kicsit idegenül áll a sorban modor tekintetében – biztos, hogy például Reiner és Sinopoli nagyobb egyéniség, mint Suitner, de a hagyományos vonal fennmaradásához Suitner bizonyosan jobban kellett, ahogyan a másik testvérzenekarnál Masur is jobban ápolta a schumanni-mendelssohni hagyomány fennmaradását, mint tette volna egy esetleg markánsabb, de más hangot képviselő dirigens.

Az Elgar-sz8imfónia német földön idegen mű, bár hajdanán szép átfedésben élt a német és brit hagyomány, gondoljunk csak Mendelssohn angol sikereire, vagy akár Elgar és Strauss találkozására, Elgar egykori német előadásaira még életében. Davisnek sikerült a zenekar finom, jellegzetes hangját és Elgar zenéjét, illetve utóbbival kapcsolatos mély ismeretét összehozni. Davis előadása hagyományos és egyedi egyszerre. Az angol hagyomány, mely magára Elgarra megy vissza, kicsit töményebb, homályosabb, a részek jobban összefolynak. Ez logikus az időközben végbement általános változás alapján. Még későbbi dirigensek is jobban a vastag, örvénylő hang mellett maradtak. Davis szép, finom játékot hozott, amihez a német együttes tökéletes partner. S tette mindezt úgy, hogy a zene menete, processziója, vonalvezetésének nagyszabású volta megmaradt, ugyanakkor hangzáskép differenciáltabb. Elgar művét két Berlioz-nyitány követi, a Lear király és a Béatrice és Bénédict.  Ez tisztán Davis territóriuma. Charles Münch mellett (időben javarészt utána) ő volt az, aki a legtöbbet tette Berlioz alkotásainak megismertetéséért.  

A második lemezről Mendelssohn III. Skót és V. Reformáció szimfóniája csendül fel. Davis vezénylése megint nagyon jó, a zenei mozgás példás. Ugyanakkor érdekes módon itt úgy érzem, Davis az általam preferáltnál jobban mozdult el a későbbi romantika erőteljesebb hangzása felé, s ezzel épp az együttes saját hangjából érvényesül kevesebb, bár igaz, hogy a lipcsei és a drezdai együttes közti eltérés részben abban áll, hogy a lipcsei zenekar hangása puhább.

A harmadik korongon ismét olyan művek szerepelnek, melyek Davis fő érdeklődési körébe tartoztak: Sibelius II. Szimfóniája, az En saga és a Luonnotar. Davis kétszer is felvette a hét szimfóniát, először a Philips Classics, aztán a BMG megbízásából. A II. Szimfónia drezdai verziója igen érdekes. A hétből ezt fenyegeti leginkább az a veszély, hogy az előadás hatásvadásszá válik. Davis ezt ebben az esetben nagyon jól elkerülte. Az együttestől diszkrét, visszafogott játékot csalt ki, miáltal a hatás nem kevesebb, hanem több lett. Az En saga szimfonikus költemény előadása ideális, Davis nem esik karaktertévesztés hibájába, mint több nagy dirigens is a mű tolmácsolásakor, ugyanakkor a drezdaiak simább, klasszikus, kora-és középromantikus-orientáltságú hangzása miatt a darab bizonyos sejtelmes, ősképies oldala kevésbé érvényesül. Ez áll a Luonnotarra is, mely zenekar-kíséretes dal, hangulatában azonban több annál, szinte szimfonikus költemény. A csúcspontnál az imént vázolt kevésbé tömör hang, valamint a piccolók háttérbe szorulása csökkenti a hatást, egészében azonban nagyon szép és kivételes ez az inkább kimért tempójú interpretáció, melynek különlegessége Ute Selbig szólója. Ő az egyetlen kifejezetten lírai szoprán, akivel ezt a művet hallottam. Éneklése kifinomult, s a kedvesen csengő, lírai hanggal egészen más ez a Kalevala-epizód.

A következő korong első darabja Schubert Befejezetlen szimfóniája. Kétség sem fért hozzá, hogy ezt Davis nagyon jól dirigálja. Stílusához e finom, lassan, nyugodtan hömpölygő darab nagyon közel áll. A másik mű előadása ellentétesen kapcsolódik a két Mendelssohn-szimfóniáéhoz. Míg ott Davis kicsit erősebb, későbbi kort idéző hangzást vett, itt éppen fordítva, finomított Brahms III. Szimfóniájának megformálásával. Az egész átláthatóbb, puhább, finomabb, mint a Brahms kapcsán általános. Kivételes előadás ez, mely meglehetősen páratlan, Fischer Iván jelenlegi Brahms-interpretációihoz áll közel.

A gyűjtemény utolsó műve ismét Berliozé, a Requiem. A mű egyik legkiemelkedőbb felvétele ugyancsak Davis nevéhez fűződik. Davis mindkét esetben aprólékosan előkészített és jól összefogott képet nyújt a bonyolult és összetett darabról. Az egykori Philips-bejátszás hangzása sokkal jobb, a négyes osztású hatalmas zenei apparátus sajátos térbelisége kiválóan érvényesül benne, míg ez az élő felvétel jól, de egészen másképp szól, simább, egységesebb, távolibb. Nem Davis értelmezése más gyökeresen, hanem a hangkép, bár úgy tűnik, Davis a harmónia irányába mozdult időközben. E felvétel érdekessége e harmóniára törekvő megszólaltatás korántsem harmonikus kontextusa. A felvétel 1994. február 14-én készült a Kreuzkirchében. Ez volt a második előadása a műnek Drezda bombázása 49. évfordulóján. A tervekkel ellentétben az előző esti és e második este anyagából állították volna össze a lemezt, de a megelőző esti nagy hideg miatt a második koncert anyaga került a lemezre, ami nagy szó, mivel hibátlan, igen magas szinten kimunkált interpretációját halljuk egy roppant bonyolult és monumentális műnek. Drezda hajdani bombázása máig érthetetlen és szomorú fejezete a II. világháborúnak. Miért kellett felperzselni Drezda belvárosát, ahol rengeteg menekült remélt logikusan oltalmat, amikor hadászatilag a pályaudvaron kívül nem sok minden lehetett stratégiai célpont? Igazi inferno volt, mely igazából nem a gyalázatos német vezetést gyengítette, hanem sok, máig tisztázhatatlan mennyiségű ártatlan ember életét követelte, mellesleg földig rombolta Európa egyik legszebb barokk városát. A baj, hogy a német morál elpusztítása helyett – amit a propaganda, majd a védelem hangoztatott – mindenekelőtt emberek elpusztítása történt. Természetesen azt azért örvendetes látni, hogy van olyan része a világnak, ahol rövid idő elmúltával teljesen természetes, hogy eltérő nemzetiség esetén sincs semmilyen különbség ember és ember között, ember gyászol embert, nem angolé vagy német angolt vagy németet, a hajdani ellenfél nemzetiségéhez tartozó karmester áll a dobogón. Ami tragikus, hogy az egykori ordas eszmékhez hasonló nézetek ma semmivel sem kevesebb, sőt abszolúte több embert tesznek embertelenné világszerte. Ha borzongatóbban szól is a Philips-felvétel aurálisan a szó szoros értelmében, ez hátborzongatóbb aurálisan a szó átvitt értelmében, hiszen ugyanott ugyanakkor egy híján fél évszázaddal korábban az előzőéjjel kezdett bombázások okozta tűzvihar poklában üszkös falmaradványok közt égett tetemek ezrei feküdtek, sebesültek, gyászolók ezrei szenvedtek.

A mű tenorszólóját Keith Ikaia-Purdy énekli, s meg kell hagyni, hogy ha hangja nem olyan különös is, disztingvált, alapvetően lírai, de kellően erőteljes előadása nem marad el nagynevű elődeiétől (Münch lemezein Simoneau, illetve Schreier, Barenboimén Domingo, Levine-én Pavarotti, Ozawáén Cole énekelte a Sanctust). Ikaia-Purdy hangjha és modora leginkább a Shaw-felvételen közreműködő fényes, sima hangú John Aler világához áll közel.

Az album Davis korábban külön korongokon kiadott drezdai felvételeinek gazdag keresztmetszetét tartalmazza, bár a Requiem után elfért volna még a Te Deum is. Az összkép különös varázsa abban rejlik, ahogyan a stílusban egyáltalán nem távoli angol karmester és hosszú múltra visszatekintő német együttes különböző szerzők és darabok esetén hat egymásra. 

(Profil Edition Günter Hänssler, katalógusszám: PH13032, magyarországi forgalmazó: Karsay és Társa)