Egy emberi császár: David Ojsztrah válogatott felvételeiről

Zay Balázs hanglemezkritikai rovata – 2015. május 12.

Császári Ojsztrah címmel jelentetett meg háromlemezes válogatást David Ojsztrah egykori EMI-felvételeiből a Warner Classics cég. Az első lemez Beethoven Hegedűversenyének 1958-as felvételével indul, melyet a Francia Rádió Nemzeti Zenekara élén André Cluytens vezényel. Ez Ojsztrah második nyugaton készült stúdiófelvétele erről a darabról, az első négy évvel korábban készült a Sixten Ehrling vezényelte Stockholmi Fesztiválzenekarral. Ismét négy év telik majd el, s otthon Gennagyij Rozsgyesztvenszkijjel és a Szovjetunió Állami Szimfonikus Zenekarával veszi majd fel ismét a művet, mely az általános vélekedésben sosem kötődött szorosan hozzá. Évtizedekig őt és Menuhint tartották – persze szokás szerint némi leegyszerűsítéssel – a két legnagyobb hegedűsnek, s ez a darab Menuhinhoz kapcsolódott. Részben joggal, mivel végigkísérte életét: stúdiófelvételein Wilhelm Furtwängler, Constantin Silvestri, Otto Klemperer és Kurt Masur kísérte, s egyszer karmester nélkül is rögzítette a darabot. A Furtwängler és Klemperer vezényelte felvételek kétségkívül kitűnnek, ugyanakkor Ojsztrah előadása hasonlóképpen mély. A két felvétel közt apróbb, de az összképet is befolyásoló különbségek vannak. A stockholmi kicsit rapszodikusabb, spontánabb, több benne a szabad váltás, míg a párizsi klasszikusabb. S ez fontos, mivel a szóban forgó hegedűverseny par excellence klasszikus darab, még az érett bécsi klasszikán belül is kimagaslik klasszikus formavilágával. Finomságok tekintetében véleményem szerint vetekszik Menuhin kiemelkedő bejátszásaival, egyrészt az egész érzékenysége, finomsága, másrészt az első tétel középutáni lassú részeinek különösen finom, a szokottnál kicsit lassabb megszólaltatása miatt. A párizsi felvétel kiegyenlítettsége és szubtilis hangvétele révén a mű igazán emlékezetes bejátszásai közé tartozik. S ha már szóba került ebben az összefüggésben Menuhin, említsük meg, hogy egy olyan felvétel is létezik, melyen ő játssza e darabot, s Ojsztrah vezényel. A Cluytens kísérte felvétel különösen cáfolja, hogy Ojsztrah a kortárs Menuhinnál, vagy bárki másnál – a későbbiek közül Itzhak Perlmant és Anne-Sophie Muttert emelném ki mindenekelőtt - kevésbé lett volna mestere ennek a versenyműnek.

S itt jön a gond. Nem Ojszrahhal, hanem az album szerkesztésével kapcsolatosan. Érthetetlen számomra, hogy a lemezen miért kapott helyet sok részlet. A lemezek egy-egy teljes koncerttel indulnak, aztán viszont kiragadott tételek vagy tételpárok szerepelnek. Igazán megpróbáltam pozitívan hozzáállni a kérdéshez. Az angol zenekritika szereti használni a completist kifejezést arra, aki teljes felvételt preferál. Magyarul komplettistának mondhatjuk. De miért kellene komplettistának lenni? Ám jelentős művekből kiragadni egy-egy tételt? Sőt! Beethoven Hegedűversenye után a Kreutzer-szonáta II. tételének részlete hangzik csak el. Mivel variációk sora követi egymást ebben a tételben, ez végül is nem lehetetlen, mégis különös. Aztán a Hármasverseny III. tétele – a Sir Malcolm Sargent vezényelte felvételről, melyen Lev Oborin és Szvjatoszláv Knusevickij volt Ojsztrah partnere. A Hegedűverseny kapcsán említett néha nem igazán megalapozott képzetfejlődés itt ugyancsak tetten érhető. Ojsztrah másik, Herbert von Karajannal, Szvjatoszláv Richterrel és Msztyiszláv Rosztropoviccsal készített felvételét úgy emlegetik, mintha sokkal-sokkal jobb volna a többinél, pedig megítélésem szerint ez egyáltalán nem így van, sem Ojsztrah szóban forgó másik felvétele, sem Karajan másik bejátszása – Mutterrel, Yo Yo Mával és Mark Zeltserrel – nem kevésbé jó. Némiképp finomabb Ojsztrah két felvétele közül a másik, de ez áll a másik Karajan-felvételre is, míg a Sargent-féle keresetlen egyszerűsége ugyancsak a darabhoz illő kvalitás. Ám ami ezután jön, különösen érthetetlen: Schubert B-Dúr Triójának IV. tétele, majd Bruch Hegedűversenyének III. tétele. Kétségkívül igaz, hogy a Schubert-műnek ugyanazok az előadói, akik Beethoven Hármasversenyének szólistái, mindazonáltal egyszerre csak egy kamaramű egyik tétele, majd egy romantikus hegedűverseny zárótétele furcsa összevisszaságot eredményez.

Pozitív hozzáállásom azonban részben sikerrel járt. Felidéztem az egykori akadémiák hosszú programjait, s azt gondoltam, végül is érdekes más sorrendben, más összefüggésben hallani tételeket. Ez a második korong esetében nagyjából rendben is van, ugyanis sokáig Mozart tágabban vett hegedűversenyei körében marad a válogatás. A teljes IV. Hegedűversenyt a III. I. tétele, az V.II. tétele, majd a – tévesen hegedűre és csellóra írt darabnak titulált - Sinfonia concertante első két tétele követi. Élvezhető, mintha Mozart akadémiáján volnánk, csak az a gond, hogy akit Ojsztrahhal érdekelnek e darabok, vélhetően nem csak részleteket szeretne hallani belőlük.

Utóbb erősen támadott bejátszások ezek. Jól mutatják, miként változnak az idők. Ojsztrah Mozart-bejátszásait manapság inkább negatív értelemben említik. Való igaz, hogy hangzásvolumenben romantikus, ritmusban klasszikus alapú megközelítések, sőt, ha valami enyhe negatívumként említhető Ojsztrah művészet kapcsán, az az olykor túlzottan merev ritmizálás, mikor hangismétléseknél minden teljesen egyforma. Erre talán az a világ is hatott, melyben alapvetően élt. Ám úgy vélem, egy ilyen művésznek joga van ehhez is, ha neki így tetszik, s egészében véve ezek remek előadások, csak éppen nem lazák, hanem romantikusan teltek és klasszikusan veretesek. Érdekes összevetni az orosz hegedűiskola későbbi kiválóságainak immár nagyon laza előadásaival: egykori tanítványa, Gidon Kremer és a Camerata Kremerata igazán remek felvétele például fényévekre fekszik Ojsztrahétól, könnyed, mozgékony. Ám az egyiket jobbnak, a másikat rosszabbnak nevezni dőreség, főképpen azért, mert a szimfonikus jelleg elvitatása még a kamarazenei jelleg kétségkívül üdvözlendő preferálása mellett sem helyes. Ojsztrah a nagy formák, a zenetörténet későbbi alakulása felől közelít e darabokhoz. Szépen kijátssza, s egyúttal kiegyensúlyozott rendszerbe állítja a melodikus vonalakat, míg a ritmust inkább tartja, s nem variálja. Felvételein maga vezényel, s a Berlini Filharmonikusok játszanak. Egykor Mozart majdnem összes hegedűre és zenekarra írt művét felvette, a magukban álló tételeket és a Concertonét is, csak a  Haffner-szerenádban elrejtett quasi hegedűversenyt nem, melyre Menuhin viszont felfigyelt. A III. Hegedűversenyt, melynek nyitótétele szerepel az összeállításban, egyszer a Philharmonia Zenekarral is felvette, ugyancsak a maga irányításával. Ám a képzelt Mozart-akadémiának egyszer hirtelen vége szakad, mikor Wieniawski Legendája szólal meg.

A harmadik korong teljes nyitódarabja Brahms Hegedűversenyének harmadik nem orosz felvétele. Az első 1954-ben készült Kelet-Németországban a Deutsche Grammophonnal koprodukcióban, a Drezdai Állami Zenekart Franz Konwitschny vezényelte, míg a második 1961-ben Klempererrel és a Francia Rádió Nemzeti Zenekarával. E harmadikon a Clevelandi Zenekar kíséri Széll György vezényletével. A három nem egyforma. Ojsztrah elképzelése alapvetően sosem változott, mindig csak részletekben, ami persze enyhén kihathatott az általános képre is. Sosem játszott nagyon máshogy valamit, hiszen nemcsak alapos felkészülés, hanem alapos meggondolás is volt a háttérben. Ám enyhe eltérések szép egyéni jelleget adnak e három bejátszásnak is. Egész enyhén, de mérséklődik a tempó, csökken a spontán jelleg, s vele párhuzamosan nő a klasszikus formához való még nagyobb igazodás. A Konwitschny vezényelte felvétel kompaktabb, frissebb és spontánabb, míg a Klemperer dirigálta ideális és klasszikus. Szólista és zenekar abszolút harmóniában, a magánszólam arányosan olvad bele a zenekarba. A Széll-féle bejátszás kicsit kimértebb, Ojsztrah hangja valamelyest érdesebb. Ekkor már többet dirigált, mint hegedült. Amint várható e két perfekcionista részéről, minden kimért, minden a helyén, a zenekar részéről nincs túl nagy romantikus hév, míg Ojsztrahnál a klasszikus-romantikus viszony mindig is kiegyensúlyozott volt. Aztán megint egy kis összevisszaság, a III. hegedű-zongora szonáta III. tétele, a Kettősverseny I. tétele az Alceo Galliera vezényelte felvételről – a másikat Széll dirigálta -, majd Franck Szonátájának két tétele és Lalo Spanyol szimfóniájának egy tétele.

Zeneileg abszolút kimagasló színvonalú, de igencsak megkérdőjelezhetően szerkesztett anyag. Jobb lett volna egész versenyműveket, vagy egy-egy szerző egy vagy több teljes versenyművét és kamaraművét egymás mellé tenni. Így ez főképp azokat érdekelheti, akik nem igénylik minden idők egyik legnagyobb hegedűművészének több teljes felvételét. A császári címnek kissé különös konnotációi vannak. Mindenekelőtt itt az utóbbi idők történelme. Ojsztrah ugyan egy nagy birodalom kiemelt művésze volt, művészetének lényeges értéke azonban - túl a máig kimagasló technikai és zenei kvalitásokon – éppen az igazi emberi hozzáállás, a szerénység, az alázat – volt.

(Katalógusszám: Warner Classics 0825646144433, magyarországi forgalmazó: Magneoton)