Egy Trisztán tisztán

Daniel Barenboim – akit Riccardo Muti utódaként a Scala zeneigazgatójának választottak meg nemrég – Wagner összes operáját lemezre vette. Ezek most sorra új kiadásban jelennek meg. Így jött ki a Trisztán és Izolda is, amely a Berlini Filharmonikusok közreműködésével készült. Az általam ismertek közül ez a karmester legjobb Wagner-felvétele, amely azért is különleges, mert a karmesterként legtöbbször a többségi olvasathoz közeli verziót magas szinten megvalósító Barenboim megközelítése ezúttal egészen egyéni. A Berlini Filharmonikusok közreműködése meghatározza az előadást. Ezúttal Barenboim a zenedráma mélységeinek szintjéig hatolt; a zenekar játékát nemcsak az előjátékokban, hanem végig aprólékos gonddal igazgatja, a zenekari szólamok szövevényéből igénnyel válogat, újszerűen emel ki. Tempója lassú: az a folyamatos hév és tűz, ami Böhm bayreuthi felvételét jellemzi, távol áll tőle. Annyira azonban nem lassú, mint Bernstein, akinek a nevéhez mindenkiétől alapvetően eltérő interpretáció fűződik.

Barenboim előadása epikus. Úgy vélhetnénk, Furtwänglerhez nyúlik vissza, de nem: ismerjük az ő felvételét, jóval összefogottabb, elevenebb, mint Barenboimé, aki – akarva-akaratlanul, talán a két főszereplőre tekintettel – kísér. Kísér és nem dirigál, miközben dirigál. Zenekari szólamok egyedi formálására lépten-nyomon felfigyelhetünk, ugyanakkor nem tartja szűk mederben a szólistákat, hanem az amúgy cizellált kíséretet hozzájuk igazítja. A szereplők énekes beszéde elsődleges. Énekes beszédet mondok, mert nem klasszikus énekbeszéd, aminek a kialakulásához Wagner jelentősen hozzájárult, hanem ének, de a szöveg, a párbeszéd elsődlegességével. A két címszereplő a két szerep vezető előadója volt a felvétel készítésekor, Bayreuth-ban is sokszor énekelték együtt, s ez ideálisan jelenik meg a gondosan készített stúdiófelvételen. Waltraud Meier személyében érdekes Izoldát hallunk, ugyanis ritkán énekli mezzoszoprán a szerepet. Egy bizonyos erősséget sosem lép túl. Nincs szó, amit ne meggondoltan énekelne. Valóban azt érezzük, beszél Brangänéhez, beszél Trisztánhoz, énekében az jelenik meg, amit gondol, amit érez. A mélyebb fekvés nem akadály a magasságoknál, s az egykor Kundryként feltűnt, s a szerepet sokáig uraló Meier hangjának diszkrét öblössége előhozza az örök nő archetípusosságát. Egyéb Wagner-felvételei fényében azt hiszem, Barenboim megközelítését nem csekély mértékben befolyásolhatta Meier szerepértelmezése. Siegfried Jerusalem Meier méltó partnere. Ő is a szerep gyakorlott előadója, afféle igazi Trisztán. Előadása így kimunkált, ugyanakkor spontán, ő is a másik félhez szól mindig. Hangja kicsit fádabb, mint néhány nagy Wagner-tenoré, de azon kevesek egyike, akik ízlésesen és megfelelően el tudják Wagner nagy tenorszerepeit énekelni. A II. felvonás nagy crescendója Jerusalem előadásának csúcsa, de közel áll hozzá az I. felvonás egyenessége, udvariassága, s a III. tragikus világtagadottsága, gyenge szálon függése is.

Nagy meglepetés a Brangänét éneklő Marjana Lipovsek. Ilyen finom éneklést sosem hallottam tőle, minden szó megfontolt. Igazán szép. Különös, ahogy Izolda és Brangäne nem válik el annyira hangszín tekintetében, mint máskor – lévén szó tulajdonképpen két mezzoszopránról. Bár Lipovsek szereplése remek, Waltraud Meier megérdemelte volna, hogy a lemeztársaság azt a különleges utat válassza, amit Boris Christoph esetében tett az EMI két ízben is a Borisz Godunovban, amikor több – ott történetesen három – szerepet is rá osztott. Milyen érdekes is volna Meier mindkét szerepben! Persze a hosszú, nagy párbeszédek miatt ez jóval nehezebb lenne, ugyanakkor érdekes elképzelni.

Két szereplő előadása nem tetszik. Falck Struckmann nem túl szimpatikus Kurwenal; hangja érdes, ami nem volna baj – sokakkal ellentétben nagyra értékelem az ugyancsak érdes hangú Norman Bailey Wagner-szerepléseit, ám azok erőteljesek, tekintélyt parancsolók, míg Struckmanné szimpla, szürke. Még kevésbé tetszik Matti Salminen Marke királya. Salminen kétségkívül erős hangú basszus, de művi, mesterkélt, a felvétel készítése idején még rendelkezésre állt Kurt Moll, talán az utolsó nagy basszista, aki a szólamot szépen el tudta volna énekelni, és a király személyiségét differenciáltan tudta volna megjeleníteni. Az ifjú kormányos kis szerepét Uwe Heilmann énekli; fényes hangja szép, ám túl erős az I. felvonás előjátékát követő kíséret nélküli ének. Ezt viszont utólag igazolja talán az, hogy így kiemelkedik, ahogyan Izolda halkan, mintegy álmosan közelít rejtett világából a valóságba. Különös, hogy egynémely helyen kevésbé kiugróan jelennek meg bizonyos effektusok: a II. felvonás elején mind a kürtszignál, mind Brangäne elnyújtott figyelmeztetése inkább beleolvad a környező zenébe.

Összességében ez mindenképp a jeles Trisztán-felvételek egyike. Nem tenném Furtwängleré, Böhmé, Kleineré, Bernsteiné elé, amelyek mind másként, de egy nagy áramlásként tárják elénk a művet, vagy legalábbis sok részét. Ez a bejátszás azonban egész különös a három főszereplő teljesítményén túl abban is, ahogy a zenedráma prozódiájára teszi a hangsúlyt, s ezzel érdekesen nyúl vissza egy régi tradícióhoz, mely nagyrészt kiveszett mára. Ráadásul ennek a hagyománynak a régi képviselői – Wagner operái esetében kiváltképpen – ma már elég modorosnak tűnnek olykor.

Wagner: Trisztán és Izolda, karmester: Daniel Barenboim (Warner Classics 0825646727360 – magyarországi terjesztő: Magneoton)