Egy vitatott Carmen

Zay Balázs lemezkritikai rovata a Gramofon.hu oldalain - 2012. február 23.

Az OPERA! elnevezésű sorozatot közösen indította a Deutsche Grammophon és a Decca. De nem két, hanem három cég felvételei szerepelnek benne, mivel a Decca katalógusa ma már az egykor Philips Classics márkanév alatt forgalmazott bejátszásokat is magában foglalja.

Annak idején nagy várakozás előzte meg Jessye Norman Carmen-felvételének megjelenését a Philipsnél, hiszen a kor egyik vezető énekesnője örökítette meg az operairodalom egyik nagy szerepét. A lemez akkor inkább elmarasztaló kritikát kapott. Nem osztom a sommás  negatív véleményt, bár a kép – természetesen – árnyalt. Norman olyan jelentőségű énekesnő, akitől bizonyos szempontból minden érdekes – az is, ami nem kifejezetten kiemelkedő. Egyébként az embert furdalná a kíváncsiság, vajon milyen lenne, vajon milyen lett volna ez vagy az a szerep az ő előadásában. Norman és Carmen? Míg alkatilag, temperamentum tekintetében Julia Migenes-Johnson vagy Cecilia Bartoli született Carmen, Norman nem az. Hangilag inkább. A szoprán és mezzoszoprán hangterjedelemben egyaránt otthonosan mozgó Norman természetesen könnyen megbirkózik a szereppel. De miért kell akkor az „inkább” szócska? Azért, amit ez a felvétel is mutat: Norman nagy hangereje ellenére alapvetően hajlik a líraibb megformálásra.

A lemez – túl azon, hogy Jessye Norman milyen Carmen – egy elméleti kérdés vonatkozásában is adalékkal szolgál. Ha valakitől alkatilag távol van egy szerep, hogyan birkózik meg vele? Ez az adalék azonban természetesen csak eseti. Olykor jobban, olykor kevésbé. Nem vitás, nem a Carmen Norman legjobb alakítása, ugyanakkor nem helyénvaló túlzottan elmarasztalni miatta. Norman Habanerája nagyon visszafogott. Nemigen érezni benne a csábítást, bár a finom éneklést akár a szándékos ki nem tárulkozás jeleként is értelmezheti az ember. Különös azonban a Seguidilla. Megformálása épp ellentétes. Itt Norman már-már túlzottan erőteljes. Vajon mi van mögötte? Lehet, hogy olyasféle túlzás, mint Callas Rosinája lehetett Giulinivel. De az is lehetséges, Norman így akarta, s Carmenje eleinte szándékos visszafogottsággal csábít. Itt azonban, mikor már megfogta áldozatát és menekülni akar, kimutatja a foga fehérjét, csak szegény Don José ezt nem veszi észre. Annyi biztos, nem rossz Carmen ez, vokálisan abszolút rendjén való, interpretáció tekintetében pedig talányos.

Don Josét Neil Schicoff énekli – nagyon jól. Olyan énekes ő, aki bizonyos szerepekben egészen kiváló, éneklésében ott van José Carreres tüze és átélése. Jó, hogy több nagy szerepben is foglalkoztatták a lemezcégek. Escamillót Simon Estes énekli – ő is jó. Nem az a basszus vagy basszbariton, aki nagy, egyenes hanggal énekli a torreádor szólamát, mint Nicolai Ghiaurov vagy Ruggiero Raimondi. Inkább beleteszi magát egy szólamba, egy szerepbe, teljesíti annak követelményeit, és ezzel válik kifejezővé. Nem a fizikai tényezők terén erősebb Don Josénál, hanem szubjektíven: többet képzel magáról, többet mer, többet nyer. Főleg azzal, hogy Don José végül veszít, így megússza azt, hogy Carmen személyiségének negatív oldalával tényleg szembesülnie kelljen. Micaëlát Mirella Freni énekli. Freni működésének késői szakaszára esik a felvétel, mikor hangja dúsabb lett. Nagyon szépen énekel, de túl ezen: nagyon érdekesen is. Ez nem a gyakran hallható, nagyon visszafogott Micaëla, hanem határozott lány. Kiváló az I. felvonás kettőse, itt még minden rendben van: két jóravaló, normális ember párbeszédét halljuk. Seiji Ozawa igen jól vezényel, az egész előadás jól előkészített, összefogott.  

Zay Balázs

Bizet: Carmen (Decca – Universal, 0289 478 2488 6)