Elcserélt nőalakok?

Wagner Tannhäusere Barenboimmal

Daniel Barenboim az évezred első évében, a Berlini Állami Zenekar és a Berlini Állami Opera Énekkara közreműködésével készítette felvételét Wagner Tannhäuseréről, amely most új kiadást ért meg a Warner Classics &Jazz nemrég indított operasorozatában.

Már a nyitány során érzékelni, ez sokkal szebb, mint bayreuthi Ringje, mely bizony telis-tele van durva megoldással, s ha élményszerű lehetett is a Zöld dombon, lemezről hallgatva bántóan nyers, messze elmarad a szintén ott felvett, Böhm-féle változattól, nem is szólva a kidolgozottabb, részletekben készített stúdiófelvételektől. A Tannhäuser kifejezetten finom, puha hangzású, tiszta textúrájú. Akár könnyednek is nevezhetjük, szemben például Solti erőteljes, tömör zenekari hangzásával.

Barenboim szokatlan döntést hozott az opera két változatát illetően. A drezdai verziót vezényli, viszont az I. felvonás 2. jelenetét a párizsi változatból vette. Vajon miért? Némiképp kapcsolódik ebben Wolfgang Sawallisch 1962-es bayreuth-i bejátszásához, amelyben szintén a drezdai változatba keveredett a későbbi párizsi, ám ott érthetőbb volt: a rendezői koncepció miatt épp az I. felvonás 2. jelenetéig vették a párizsi változatot, s onnan aztán a drezdait követték. Őszintén szólva jobbnak tartom vagy ezt, vagy azt játszani, bár az 1961-es (a rendezés eredeti színrevitele), illetve 1962-es bayreuthi megoldás kétségkívül logikus, ha valaki a Bacchanáliát is kívánja.

Az énekesekre áttérve Vénusszal, a darab eredeti címadójával (korábban Wagner A Vénusz-hegy címet adta az operának) érdemes kezdeni. Waltraud Meier, amint várható volt, különleges, elsőrangú alakítást nyújt. Hangja csodálatos, a szerep kidolgozottsága nemcsak magas fokú, hanem sajátos is. Míg Christa Ludwig (Soltinál) vagy Grace Bumbry (Sawallisch-nál) vérbő, buja Vénuszt jelenít meg, összhangban a wagneri elképzeléssel, Meier komplex teremtésként jeleníti meg Vénusz alakját. Ez a Vénusz nem akarja mindenáron megtartani, nem akarja magához kötni Tannhäusert, hanem intelligensen mértéktartó marad. Vagy nézzük másképp? Így akarna megtartani, magához kötni? Végtére is minden idők legjobb Kundryjával van dolgunk!

Tannhäusert Peter Seiffert énekli, aki idővel prominens Wagner-tenorrá vált, s igazán bölcs karmesteri, illetve lemezproduceri háttérrel még jelentősebb Wagner-tenorrá válhatott volna. Nem mondom, hogy túltesz Wolfgang Windgassenen, aki Sawallisch és Otto Gerdes lemezein énekli a szerepet; és René Kollón sem, aki Solti kiváló Tannhäusere. Windgassen nemes éneklése utolérhetetlen, és ami Kollót illeti, alig marad el tőle Seiffert, vagy el sem marad, csak Kollo kicsit érdesebb hangja jobban megfelel a wagneri zenében megszokott ideálnak, mint Seiffert magasabb, fényesebb orgánuma. Seiffert technikailag is jó, átélést, drámaiságot tekintve pedig kiváló. Egyszerre hozza az alak gyötrődését és hevességét. Ezt olykor ízessé váló éneklésmódjával valósítja meg. Azzal, hogy Seiffert kiváló, de nem par excellence Wagner-tenor, még jobban megjeleníti a címszereplő küzdelmét, kiszolgáltatottságát.

Wolfram von Eschenbach szerepét Thomas Hampson énekli. Kidolgozottabb, mint Victor Braun a Solti-felvételen, és kevésbé egyéni és részletekbe menően kifejező, mint Dietrich Fischer-Dieskau, a szerep kiemelkedő tolmácsolója, Franz Konwitschny és Gerdes lemezének szereplője. Ami kiemelkedő, túl a hang szépségén, az éneklés ügyességén, a dicséretes felkészültségen, Wolfram jól neveltségének megjelenítése. Ennyiben megfelel a szerepnek, s aligha dönthető el, hogy Fischer-Dieskau-féle, minden rezdülésre érzékeny meggondoltsága, vagy Hampson általánosabb szabályozottsága áll-e közelebb Wolfram személyéhez, hiszen része mindkettő.

Erzsébet alakítója Jane Eaglen, akit színházban ülve alighanem jobban értékelnék, hiszen hatalmas wagneri hanggal rendelkezik, ám túlzottan erőteljes, általánosító képet nyújt Erzsébetről. Itt bizony Vénusz a finomabb, az introvertáltabb. Nem mondhatjuk, hogy egysíkúan énekel, sőt több regiszterrel dolgozik, mint Birgit Nilsson, aki mindkét női főszerepet énekli Gerdes lemezén, ám ő egészen kivételes hangú Wagner-énekes, aki akkor is kiváló teljesítményt nyújt, ha ugyanazzal a szerepformálással más nem tenné azt. Eaglen nem hozza Erzsébet alakjának differenciáltságát, gótikus nőiességét, továbbá kissé kemény, fátyolosan éles a hangja. Napjaink vezető német basszistája, René Pape megnyerően, tekintélyt parancsolóan alakítja Hermann őrgrófot.

Egészében jó lemez, szép zenekari hangzás, kimagasló, de alternatív Vénusz, jó Tannhäuser, Wolfram és Hermann, és egy nem éppen ideális Erzsébet. Pedig a darab szerint Erzsébet ideális nő. Ha Vénusz és Erzsébet alakításait egy az egyben megcserélnénk, közelebb lennénk a wagneri koncepcióhoz.

Warner Classics & Jazz – Magneoton2564-68020-7