Ellentmondásos Traviata- és Otello-ritkaság

Zay Balázs hanglemezkritikai rovata – 2013. május 8.

A Traviatát Magyarországon 1857-ben mutatták be, Hollósy-Lonovics Kornélia főszereplésével, Tévedt nő címmel. A mű 1953-as, valamint az Otello 1955-ös Cetra-felvételét is tévedtnek, félrecsúszottnak érezheti az ember. A Traviata egyike annak a két lemezfelvételnek, amelyet a Cetra lemeztársaság Maria Callas közreműködésével készített. Violetta Callas egyik legnagyobb szerepe volt, hat élő felvétel maradt fenn vele – Oliviero de Fabritiis, Umberto Mugnai, Carlo Maria Giulini, Franco Ghione és Nicola Rescigno vezényletével –, valamint ez az egyetlen stúdiófelvétel. A de Fabritiis és Mugnai vezényelte előadások korábbiak ennél, a másik négy – Giulinivel kettő is fennmaradt – későbbiek.

Miért tévedt ez a felvétel? Az ember nagyon sokat vár tőle, hiszen Callas egyetlen stúdiófelvétele. Szögezzük is le rögtön, hangminősége mind közt a legjobb, ráadásul a Cetra-felvételek relációjában is kiemelkedő. Ugyanakkor a többi szereplő csalódást okoz. Gabriele Santini nem rossz karmester, az EMI-nál Tito Gobbi főszereplésével megjelent Simon Boccanegrája kimagasló, s jeles előadója volt a Don Carlosnak is. Ezúttal azonban inspiráció nélkül, mechanikusan és vontatottan vezényel. A lassú tempó sokszor finom megoldásoknak enged teret, ehhez azonban érzékenyebb zenei irányításra, a szólisták részéről pedig nagyobb odaadásra van szükség. Santini vezénylése merev, mintha nem nagyon érdekelné az egész, csak vezényelje el rendesen a felvételt. Kétségkívül eldirigálja rendesen, egyfajta szintet megvalósítva, csak épp nem sok hozzáadott értékkel. Ebbe a sorba illeszkedik sajnos a két vezető férfi szólista is. Francesco Albanese tenorista néha modoros – például a Lunge da lei per me non v’ha diletto! frazeálása egészen furcsa, legtöbbször viszont túl sematikus, szürke, érdektelen. Félreértés ne essék, semmi bajom a nem túl fényes hanggal, valamint az alapvetően visszafogott előadásmóddal. De valahogy nincs igazán ott. Túl érdektelennek tetszik, sehol nem jön át, Alfredo mennyire szereti Violettát. Ez fokozottan áll Ugo Savarese Giorgio Germont-alakítására. Szinte érthetetlen, hogy sikerült ilyen kevés érzelmet vinni e szerepbe. Szegény Callas mintha magára lett volna hagyva, a többieknek mintha nem nagy alakítás lett volna a célja, mindössze a feladat teljesítése. Hát igen, ha beleadnak apait-anyait, nagy előadás lehetett volna. Callas többi felvétele, kiváltképp a későbbiek, mélyebbek, átéltebbek, de ebben nyilvánvalóan szerepet játszik az is, hogy partnereivel, beleértve a dirigenseket is, inspirálták egymást. Ez jól mutatja azt, hogy odaadás mellett mi minden lehetséges! Különösen Albanese esetében érzem ezt, nem a hangjával volt baj, hanem azzal, hogy nem volt ott igazán. A két férfi főszereplő érdektelensége azért is különös, mert előzőleg többször is énekelték a darabot Callas partnereként színpadon, Albanese volt ráadásul Callas partnere legelső fellépésein a darabban 1951 januárjában Firenzében – ráadásul Tullio Serafinnal –, valamint a felvétel évének januárjában hárman együtt léptek fel két velencei előadáson Angelo Questával, majd három római előadáson a lemez dirigensével. Tehát nem első alkalommal énekeltek együtt a Traviatában.  

Elég hasonló a helyzet az Otellóval. Franco Capuana ugyancsak az olasz repertoár jeles tolmácsolója. Jobban vezényel, mint Santini a Traviatában, de a kelleténél több slamposságot és durvaságot hagy. Kétségkívül elég dinamikus, viszont ez  mű – ebben is a Falstaff párja – abszolút pontosságot igényel, ami kell a kivételesen komplex zenei anyag kellő kibontakozásához. Az ember egy ilyen mély, komplex mű esetében többet vár el. Nem rossz előadás, csak kicsit felületes, hangos. Kiváltképp rontja a képet az összehasonlítás Alberto Erede nem sokkal korábban készült Decca-felvételével, melynek mindhárom főszereplője azonos Karajan 1961-es bejátszásával, mely a mű alighanem legjobb felvétele. A címszerepet az argentin Carlos Maria Guichandut énekli, aki – mint sok más nagy Otello, Ramón Vinay vagy Plácido Domingo – baritonistából vált tenoristává. Hangja erős, tipikus baritonális tenor, tulajdonképpen alkalmas Otello szerepére. Mi hát a baj? Talán színpadon, mikor a vivőerő elsődleges jelentőségű, adekvát lett volna ez az alakítás. Így kissé darabos, erőszakos. Mintha ezt az Otellót nem a Jago cselszövése féltékenység kerítené hatalmába és fordítaná ki magából fokozatosan, hanem kezdettől fogva indulatos és erőszakos lenne. Nem érezni az alak sokrétűségét, Guichandut Jagója mintha csak az utolsó nagy áriában érezné át mindazt, ami addig érte.

Guichandut egyébként Callas partnere volt később Cherubini Medeájában, amelyről maradt fenn felvétel. Ígéretes hangja volt, de a finom előadásmód nem volt erőssége. Cesy Broggini Desdemonája a kevésbé filigrának közül való, de ezt nem rosszból mondom, adekvátnak és néhol kifejezetten átéltnek érzem. Egy olyan énekes, akiről nem sokat hallhatunk ezen kívül. Giuseppe Taddei Jagója a várakozásnak megfelelően igényes és finom, néha túl szimpatikus. Az egész előadás furcsa abban a tekintetben, hogy az előadások érzékenységét tekintve Jagó vezet, utána jön Desdemona, végül Otello. Igen érdekes, hogy fennmaradt egy öt évvel korábbi – gyenge hangminőségű, de zenetörténetileg jelentős – Otello-felvétel, amelyen Guichandut Jagót énekli. Temperamentuma jobban illik ehhez a szerephez. A felvétel 1950-ben készült Buenos Aires-ben, Antonino Votto vezénylésével, s külön érdekessége az, hogy ez volt Mario del Monaco – minden idők talán legnagyobb Otellója – legelső fellépése a szerepben. S ha már efféle érdekességeknél tartunk, Capuanával is hallhatunk még egy Otellót 1960. december 26-áról a Római Operaházból, amelyen Mario del Monaco és Tito Gobbi szerepel. Itt megvan az, amit a két Cetra-felvételről hiányoltam, a pillanatról-pillanatra intenzív odafigyelés egymásra.

A két lemez persze a nagy összehasonlítások mellett problémás ennyire: ha már túljutott az ember az értelemszerűen magas fokú elvárásait követő csalódáson, sok mindent értékelhet bennük. Egész tisztességes alkalmai előadások – mindkét esetben érdekes szereplőkkel, összefüggésekkel, csak éppen a nagyság hiányzik belőlük jórészt, ami könnyen ott is lehetne, ha Santini, Albanese, Savarese, Capuana és Guichandut többet beleadott volna. Ám így is érdekes dokumentumok, és finomabb megvalósításra vonatkozó elvárásainkat félretéve élvezhető felvételek.

Warner Fonit – Magneoton, katalógusszámok: 2564-662115; 2564-661438