Eredetik

A Sony új sorozata

A Deutsche Grammophon The Originals sorozatának sikerét követően egyre-másra jelennek meg az archív felvételek, régi borítóikkal. Most a Sony indított Originals nevű sorozatot, a részletekre pontosabban figyelve, mint néhány versenytárs.

Beethoven IX. szimfóniája Charles Munch vezényletével került a sorozatba. A felvétel 1958 karácsonya előtt röviddel készült, két nap alatt, a Bostoni Szimfonikus Zenekarral, Munch regnálásának közepe után. Az első két tétel tempós, de nem nyugtalan. A drámaiság helyett a folyamatosságon, a kiegyensúlyozottságon van a hangsúly. Franciásnak is mondhatnánk a harmóniavilágot előtérbe helyező megközelítést, s ez különös kérdést vet fel Munch személye kapcsán. Milyen nemzetiségi hátterű volt? S lehet-e egyáltalán ilyenről beszélni? Elzász-Lotaringiában született, a Német Birodalomban. Karmesterként Franciaországban lett neves, majd Amerikában is elsősorban francia szerzők előadójaként becsülték, különösen Berlioz kimagasló interpretátoraként. Ám 1932-es dirigensi bemutatkozása előtt hét esztendeig volt a Lipcsei Gewandhaus Zenekarának koncertmestere, s itta magába mindenekelőtt Wilhelm Furtwängler és Bruno Walter művészetét. A háttér tehát sokszínű, de Munch vezénylésének személyes jellegzetességét tekintve mégiscsak érezhető némi franciás dominancia. A III. tétel a csúcspont, ez sem lassú, de Munch olykor finoman visszaveszi a dinamikát, és különös melegség járja át a muzsikát. A IV. tétel vegyes hatást kelt. Sajnos itt a hangmérnöki munka kívánnivalókat hagy maga után, a két női szólista háttérbe szorul, pedig ők a jobbak, Leontyne Price és Maureen Forrester. Utóbbi szerepelt Fricsay lemezén is, amelyen a helyzet épp ellenkező, a szólisták túlzottan kiemelkednek. S ha már itt tartunk, a két korábbi mester viszonylatában Fricsay inkább a széles, hullámzó, furtwängleri vonalat, Munch az összeszedettebb walterit vitte tovább. David Poleri tenor megfelelő, Giorgio Tozzi basszus hangilag nem rossz.

Egy másik kilencedik szimfónia is megjelent az Originals sorozatban, amelyik mégsem kilencedik szimfónia. Mahler Dal a Földről dalciklusa, a szerző IX. szimfóniája lett volna, ha a Mahlert nem ijeszti el jeles elődei, Beethoven, Bruckner tragikus halála. Leonard Bernstein lemeze az Izraeli Filharmonikus zenekarral készült három hangversenyen. Az első pillanatban azt érezzük, nem szól jól. Fojtott, távoli a hangzás. Ám ez a benyomás folyamatosan változik. Nagy előadás ez, s még a hangzásnak is megvan a maga előnye, perspektivikus, tágas. A terepen érezzük magunkat, a természetben. A Hans Bethge átköltötte kínai versek eleve kötődnek a természethez, Mahler zenéje pedig a Naturklang kimagasló példája. Ezt a jelleget Bernstein mesterien emeli ki ezekben az előadásokban. Jó példája ennek a Der Einsame im Herbst. Ez nem Barenboim harmonikus, szép kísérete. Töredezett, szakadozott, drámai, mégis része a természetnek. S ezt a kezdetben előnytelennek tetsző hangzás is kiemeli, egyfajta finom nyirkosság érzetét kölcsönözve a zenének. Nem igazi Naturlautként betör, aztán tovatűnik. A két szólista jobb nem is lehetne, mindketten nagyjai e műnek, s résztvevői két másik felvételnek is. Az egyik mindkettőjük esetében Herbert von Karajané, nem sokkal későbbről. Vetélytárs ő, Mahler ugyancsak kiemelkedő tolmácsolója. Christa Ludwig korábban szerepelt még Otto Klemperer etalonnak számító bejátszásán, Fritz Wunderlich mellett, René Kollo pedig Solti György sajnos hamar eltűnt lemezén Yvonne Minton partnereként. Utóbbit bizony ismét meg kellene jelentetni Solti másik felvételével együtt. Páratlan páros, a mezzoszoprán territórium szinte minden téren hosszú ideig vezető reprezentánsa, és a romantikus német zene vezető tenorja, előbbi lágy hanggal, de agilis énekléssel, utóbbi érdes, baritonális hanggal, korrekt vonalvezetéssel.

Bernsteint más területeken mutatja egy harmadik lemez, valójában két hajdani LP anyaga. Az egyiken Gershwin Rhapsody in Blue és Egy amerikai Párizsban című opusa szerepelt, a másikon Bernstein saját művei, a West Side Story szimfonikus táncai és az On the Waterfront szimfonikus szvit. Bizony, más világ ez, amelyben Mahler, épp a Dal a Földről után, s mégiscsak a X. szimfónia befejezése előtti, korai halála között, kevésbé jól érezte magát. Amerika nagyon extrovertált világa. Ezt csak erősíti az 1958-as (Gershwin), illetve 1960-as (Bernstein) felvételek direkt – Munch IX. szimfóniájának IV. tételére emlékeztető – hangzása. Eleven, hatásos, kidolgozott, s harsányságuk ellenére strukturált előadások. Egy idő után persze mindez sok. Bernstein maga játssza a Rhapsody in Blue zongoraszólamát, s nagy kár, hogy a Zongoraversenyt nem vette fel. Így két szempont miatt is említendő egy nemrég megjelent EMI-lemez. Az American Classics sorozatban jött ki Wayne Marshall és az Aalborgi Szimfonikus Zenekar pár Gershwin-felvétele. Akinek Bernstein lemezéről hiányzik a Zongoraverseny, itt megtalálja, együtt egy másik zenekar-kíséretes darabbal, az I Got Rhythm-variációkkal, s improvizációkkal néhány Gershwin-dalra. Ami azonban igazán érdekes: a teljesen más megközelítés. Azt gondolhatná az ember, a fekete orgonista-zongorista-karmester lazábban, jazzesebben nyúl Gershwin zenéjéhez, de ez egyáltalában nincs így. Az ő előadásai visszafogottak, kimértek. Ez Bernstein említett harsánysága mellett kellemes, olykor azonban a másik véglet; az improvizációkban itt-ott az alapritmus merev, nincs lejtése a vezető szólamoknak, a Zongoraverseny I. tételében is, a szólista belépésekor, nincs meg az a kilengés, ami izgalmassá tenné a szólamot. Egészében azonban jeles előadások. Két irányba mutat a két Gershwin-lemez: Marshall visszafelé, stílusban még Liszten is túl, Bernstein pedig saját művei révén előre, egy részben sikeres útra. Nagy sikert ért el zeneszerzőként is, de nem lett nagy komponista, nem tudta a gershwini örökséget olyan kontextusba helyezni, amellyel együtt komplex és eredeti lehetett volna.

Sony Classical
88697702992 (Beethoven)
88697806222 (Mahler)
88697700432 (Gershwin, Bernstein)
EMI Classics 6066882