Földindulás: Balassa Sándor tizenöt éve várt operája

A CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztiválon, a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával csendült fel a nyolcvanéves Balassa Sándor (képünkön) operája,   a Kodolányi János drámája nyomán komponált Földindulás, mely másfél évtizede vár bemutatásra. A koncertszerű előadást Medveczky Ádám dirigálta a Müpában, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben.

Lehotka Ildikó / Gramofon.hu

A produkció sajnos kevesekhez jutott el – csak a földszintet nyitották meg. Mégis érdemes volt bemutatni a háromfelvonásos, két részben, koncertszerűen játszott művet. A témát Balassa egy Kodolányi-drámából kölcsönözte: megszülessen-e a második gyermek és a család nehezebb körülmények közé kerüljön vagy ne szülessen meg. A magyarság megmaradása, a termőföld sorsa is kiérződik az eredeti drámában, de a kiterjedt szektajelenet nem került be az operába, csak Zsuzsi néhány mondata utal a vallási világra. A téma mára talán nem annyira húsba vágó, mint a dráma keletkezésének idején, de elgondolkodtató. Különösen az operabeli Böbék-szülők gyermekvállalásról (két unokáról) való vélekedése. Nemcsak egy meg nem született gyermeket veszít a Kántor házaspár, hanem később Jancsika, a már meglévő fiú is meghal. A magzat elvetetése, az angyalcsinálás a házaspár életét is tönkreteszi.

Balassa Sándor zenéje nagyon szép, kifejező. A szerző nem gondolkodik egy-egy személyt, érzelmet jelző motívumokban, a recitativót is mellőzi. Az adott pillanat határozza meg, milyen zenei anyagot használ Balassa, és gyakran zárt számokat ír. Bár szerepel népdal az operában (a férj, Kántor János mulatós jelenetében és a gyermekkórus szakaszában), csak indokolt helyen; ezzel is kerülve a „népszínműszerű felfogást” – írja Balassa. Az opera librettóját a szerző írta, a cselekmény drámai feszültségére helyezte a hangsúlyt. Azonban kissé nehézkes, szájbarágós volt az, hogy a kelleténél jóval több helyen kétszer mondatott el egy-egy szót, gondolatot a szerző, szinte vörössel aláhúzva, sok felkiáltójellel. Ez a jelenség meg is szakította a folyamatosságot.

A viszonylag sokszereplős darab énekesei közül a kisebb szerepeket tolmácsolók is nagyszerűek voltak. Izgalmas volt Kiss Tivadar a Kisbíró szerepében, míg Geiger Lajos Orvosa inkább a szöveg miatt érdekes. A kapzsi, kizárólag az anyagiakat szem előtt tartó Weintraub házaspár férfi tagjának karakterformálása, a nem szép hang a darab javára vált. A kisebb női szerepeket éneklők remekeltek: így Várhelyi Éva (beugróként), Kun Ágnes Anna, Zavaros Eszter. Szvétek László (mint Böbék) jól hozta a családfőt, akinek véleménye szent kell legyen; Bódi Mariann Böbéknéje remek volt – nemcsak a karakterábrázolás, de a zenei megvalósítás tekintetében is.

Kiss B. Atilla Kántor János hálás-hálátlan szerepét kapta. Láttató erejű éneklést kaptunk, kihegyezve a mulatós jelenetre, és az azt követő, boldogságba forduló szakaszra. Az énekes hangja szép, jól is bánik vele, képes volt a figura bőrébe bújni. Wittinger Gertrúd Juli szerepét énekelte, frenetikusan. Wittinger hangja óriási, de nem él vissza ezzel, a pianók is épp oly gyakoriak, mint a mutatós, hangos szakaszok. Wittinger elementáris erővel jelenítette meg a várandóst, a szerelmes asszonyt, vagy éppen azt a nőt, aki elfogadja szülei tanácsát, ezzel a házasságát is kockáztatva. Rezdülésszerű aprólékossággal dolgozta ki az énekesnő a figurát, fölényesen tudta a szerepét, zeneileg is tökéletes ábrázolást nyújtott. Egyetlen egyszer előadott, mi több: ősbemutatóként játszott mű esetében ritka az ilyen vokális alakítás, de bejáratott darabot szcenírozva is az. Félelmetes, erőteljes hatású volt Wittinger szereplése, de miért nem látjuk őt többet színpadon, nagy szerepekben?

A Magyar Rádió zenei együtteseit Medveczky Ádám irányította. A zenekar szép, kiegyensúlyozott játékkal húzta alá az énekesek szólamát; mind a gyermekkar, mind a felnőttkórus remekül vett részt az opera folyamatában.