Furlanetto és az orosz lélek

Ferruccio Furlanetto dalestjét hallgathatta meg az érdeklődő a Művészetek Palotájában. A „basszisták fejedelme” két orosz szerző – Rahmanyinov és Muszorgszkij – dalait, románcait énekelte, ami azért érdekes, mert olasz nyelvű énekestől a közönség olasz dalokat, áriákat vár. A két orosz szerző darabjai ráadásul nagyrészt komorak, sok közülük halálközeli gondolatokkal telve. Talán ez a vonás az, melyet a legnehezebb átadni a hallgatóságnak. Furlanetto e dalokat már lemezre vette, kiforrott előadást várt a közönség. 

Ferruccio Furlanettót vonzza az orosz dalok világa – olvashatjuk. Az a magnetikus erő, mely a túlnyomórészt rövid darabokat átjárja; az orosz lélek búskomorsága, az énekest megragadta ez a csodálatos, egyedi világ. Furlanetto már a kilencvenes években elkezdett foglalkozni a két szerző dalaival, akkor még Alexis Weissenberg volt a partnere. Két év múlva elkezdtek ezzel a programmal koncertezni, s most mi is meghallgathattuk a dalokat, románcokat, ezúttal Igor Csetujev zongorista közreműködésével.

Az est első felében Rahmanyinov dalai szólaltak meg. Rahmanyinov többször visszatért a dal műfajához, a közönség azonban kevéssé ismeri e műveket: Rahmanyinov megmaradt a szimfóniák, hihetetlen virtuozitást követelő zongoraversenyek komponistájaként. Dalai közül az Orgona című a legkedveltebb, most el is hangzott. Muszorgszkijt sem a dalai alapján tekinti a közönség nagy zeneszerzőnek. Bár a Golenyiscsev-Kutuzov verseire írt A halál dalai és táncai ciklus néha elhangzik, zenekari kísérettel is (több hangszerelés létezik) – inkább operái, szimfonikus költeményei az ismertek.

Mindkét szerző zenéjében kiemelten jut szerep a búskomorságnak, halálvágynak, zenei stílusuk azonban eltérő. Rahmanyinov darabjaira a túlcsordult, esetenként szinte a giccsbe hajló dallamvilág a legjellemzőbb; Muszorgszkij zenéje szikárabb ennél, de nagyon kifejező.

Furlanetto műsora rendkívül jól felépített volt. A beethoveni sorsmotívumot használó A sors című, Apuhtyin versére írt daltól A halál dalai és táncaiig nagy ív feszült, melyet csak néha lazított egy-egy könnyedebb, rövidebb románc. A keretbe foglalt előadás minden pillanata élmény volt, Furlanetto azonnal megteremtette a dalhoz illő hangulatot. A legminimálisabb színészi eszközzel sem élt, karját összefonva énekelt. Valószínűleg nem volt teljesen rendben a hangja, többször a kotta mögött köhögött, ennek ellenére képes volt az az elementáris hatást elérni, ami csak a legnagyobbak sajátja. A közönség sajnos (helytelenül) minden egyes dalt megtapsolt, de ez sem zökkentette ki a művészt; nem is jelezte, hogy nem szeretne tapsot, csak a blokk után. Igor Csetujev nagyon jó partnernek bizonyult, az adott szakaszoknál képes volt háttérben maradni, a Rahmanyinov-dalokban virtuozitása is kiderült. A különféle karaktereket, hangulatokat kifejezte, figyelt az énekesre.

Furlanetto hangja betöltötte a termet, ami nem mondható kicsinek – énekesek esetében sokszor nem megy át a hang teljesen a közönséghez. Sajnálatosan kevesen voltak a koncerten, de ebben az időszakban Sol Gabetta, Jukka-Pekka Saraste, Christian Tezlaff és Baráti Kristóf is adott koncertet a Müpában. Nehéz kiemelni egy-egy dalt, románcot, talán az Orgona címűt említeném az első részből, könnyedsége, sugárzása miatt, és az iszonytató tartalmú A halál dalai és táncai közül a Bölcsődalt. Ez a tétel olyan szuggesztivitással szólalt meg, hogy a hallgató óhatatlanul is beleborzongott. Furlanetto valóban a legnagyobb művészek közt van, még ha néhány hang nem is volt tökéletes tisztaságú. Olyan koncentráltsággal adta át a dalokat, hogy abban nem a hibát vette észre az ember, hanem a mindent átfogó érzésvilágot.

Lehotka Ildikó