Gabetta és Antonini: kirobbanó életkedv

Illusztris vendégeket köszönthetett a Művészetek Palotájába látogató közönség február 27-én: Sol Gabetta csellóművész, Giovanni Antonini és a Bázeli Kamarazenekar koncertjét élvezhettük. Egy Beethoven-nyitány és két Schumann-mű szólalt meg – kitűnő előadásban.

Lehotka Ildikó / Gramofon.hu

Beethoven Prométheusz teremtményei (op. 43.) című kísérőzenéje Salvatore Vigano felkérésére készült – balettzenének. A 16 számból és nyitányból felépülő műből a legmaradandóbb az utóbbi és a finálé (ezt a zenei anyagot Beethoven több művében is szerepelteti). A koncerten a nyitány hangzott el; vérpezsdítően. A karmester, Giovanni Antonini nem tagadta meg újító kedvét: a néhány akkordnyi előtét pengevágásként hatott. A gyors rész sejtelmesen indult, fantasztikus fokozással, nagyon jó hangsúlyokkal szólalt meg a C-dúr nyitány. A kidolgozási részben helyenként mintha záport imitált volna a zenekar (ez a csellóverseny I. tételében és a szimfóniában is érezhető volt); az előadásra a végtelen temperamentum, az energikusság volt jellemző. Igazi örömzenélést halhattunk.

Schumann a-moll csellóversenye (op. 129) jóval bensőségesebb mű, és annak ellenére sem a csillogás a domináló a szólóhangszer részéről, hogy a darab egyes szakaszai szinte lejátszhatatlanok, mert nem csellószerűek. Schumann nem fukarkodik a rendkívül magas hangokkal, a virtuóz részekkel, de a mű nem mutatós, az attacca tételek témái sem fülbemászóak. Nehéz tehát megfogni a csapongó első tételben a jó karaktereket; nem véletlen, hogy ez a csellóverseny nem tartozik a leggyakrabban játszottak közé. Viszonylag rövid a lassútétel (az elsőben is vannak elomló szakaszok), a gyors pedig izgalmas, pezsgő. Sol Gabetta nem véletlenül került a legismertebb csellisták közé: a III. tétel előadása izgalmas, változatos volt. Technikája tökéletes, a karaktereket jól megfogta, de a Schumann-versenymű egyik hibája, hogy nem mindig képes a cselló hangja kiemelkedni a zenekari anyagból – az I. tétel számos helyén (különösen a virtuóz részeknél) ezt tapasztalhattuk. Gabetta vehemensen játszott, sokszor munkazajjal, balkezének ujjait a fogólaphoz csapta, a III. tételben a vonókezelése is erőteljes volt, a két oktávmenetes résznél különösen csörögtek a húrok. Nagy tapsot kapott, ráadásként Fauré Álom után című darabját játszotta zenekari átirattal, majd Peteris Vasks A könyv című művéből a Dolcissimót, mely érdekes, egyedi tétel (itt énekelt is a művésznő).

Szünet után Schumann I. szimfóniája (op. 38) szólalt meg, a Bázeli Kamarazenekar tolmácsolásában. Schumann 1840-ig a zongoraművek terén jeleskedett, és egy rövid időszakban dalokat írt. Felesége ösztönzésére kezdett bele a nagyobb apparátust igénylő szimfónia írásába, a bemutatótól nagyobb sikert várt a házaspár. Nem véletlenül kapta a Tavasz melléknevet a B-dúr mű – a scherzo kivételével eredetileg program-feliratot viseltek a tételek. A Bázeli Kamarazenekar – amely nem azonos a Paul Sacher-féle együttessel – és Antonini éppen azt az ezerszínűséget, a kirobbanó életkedvet mutatta meg, ami a szimfóniát oly kedveltté teszi. Izgalmas volt hallani a szokottnál ércesebb rezeseket, bár néha kicsit indokolatlannak éreztem ezt a fajta erőltetett hangzást. A kéttriós Scherzo főrésze első periódusának zárása előtti rezes állás mintha cirkuszi csinnadrattát idézett volna. Antonini a nagy íveket is nagyon jól képzelte el, nem csak a kisebbeket, a szimfónia egységes egésszé állt össze a kiváló zenekar tolmácsolásában. Nem is maradt el a vastaps, a zenekar – ahogy a koncert első felében Sol Gabettával – a hivatalos programon kívül is játszott: ezúttal Rossini A török Itáliában című operájának nyitányát – frenetikusan, az oboaszóló extra díszítésével. Hasonlóan derítette jókedvre a hallgatóságot, ahogy a koncert kezdetekor a Beethoven-nyitány.