Gardiner és Rilling Budapesten

Három nap leforgása alatt két karmester-nagyság is a Művészetek Palotája vendége volt: Sir John Eliot Gardiner (képünkön) A Forradalom és Romantika Zenekara élén, Helmuth Rilling a Rádiózenekar dirigenseként lépett föl. Mindkét koncert a karmesterekhez méltó nívón szólalt meg, és nagy sikert aratott.

Lehotka Ildikó / Gramofon.hu

Gardiner és zenekara Beethoven két darabját játszotta, valamint Berlioz Nyári éjszakák című ciklusát. Beethoven II. Leonóra-nyitányával indult a koncert, hihetetlen hévvel, óriási timpaniütésekkel szólalt meg az operáról levált nyitány. A vonósok fojtott pianói hihetetlen feszültséget teremtettek, óriási ívet rajzolt meg az ekkor még ülve játszó együttes. A hangszínek csodálatosak voltak, a minisztert, Ferrandót jelző trombita az oldalerkélyről szólalt meg, másodszorra hibátlanul. A szünet a kóda előtt nagyon hosszú volt, de3 ettől függetlenül egy vitális előadást kaptunk, nem bemelegítésnek éreztük a nyitányt.

Berlioz Nyári éjszakák (Les Nuits d’été) című, nem a szerző által ciklusba rendezett hat dala ritkán szólal meg. Ez a darab volt talán az első, mely a későbbi zenekari dalok sorát nyitotta. A dalok nem azonos hangfajra készültek, szinte alig van gyorsabb tempó a műben, a hangszerelés viszont csodálatos. Bár Gardiner sokat tesz Berlioz meg- és elismertetéséért, a Nyári éjszakákban nem éreztem a magvasságot, a finom hangszerelési ötleteket. Az előadást nem éreztem igazán romantikusnak, hanem inkább visszafogottnak. A belső tűz hiányzott a szólista megoldásaiból is: Ann Hallenberg szép hangja nem párosult az érzelmek megmozgatásával.

A hallgató, aki rendszeresen jár koncertre, talán Beethoven V. szimfóniájára kevésbé kíváncsi. Rengetegszer szólal meg a koncerttermekben, slágerdarab, ha szabad a szót használni, és újat nem nagyon tudnak már mutatni az előadók. Nem így történt október 30-án: a mű új értelmet nyert. Gardiner nem a megszokott klisével – a nyitómotívum után hatalmas szünet, szájbarágó lassítások a visszatértő részek előtt – képzelte el a darabot. Pezsgett az I. tétel – az expozíció pontatlanságai ellenére. A rezek ércesen szúrtak helyenként, szép volt az oboaszóló, a baljós hangzás itt is remek volt. Az Andante con motóban leginkább az indulószerű részek bátor játékát említem, és itt kaptunk választ a két Beethoven-mű kapcsolatára. A harmadik tételben a csellók-bőgők indította fugato dinamikája nagyon jó volt (a fuvola alacsonyan szólt), az átvezetés a IV. tételre sejtelmes, várakozásteli. A zárótétel is pezsgett, a vonósok állva játszottak végig, itt a rezesek is felálltak a végén. Fantasztikus élményt kaptunk.

Nem lehet azonban nem megemlíteni a kísérőfüzet tartalmát. Míg eddig remek ismertetőket, esszé-értékű műleírásokat olvashattunk, ez esetben bulvárlap szintjére esett vissza a tartalom. A művekről szinte semmi érdemleges információt nem olvashattunk, legfeljebb Berlioz szeretőjének macskanyávogásáról kaptunk többszörösen árnyalt képet. Gardinerről annál többet tudhattunk meg – ami nem baj, de a koncertről, s nem a karmesterről szólt az est. Egy terjedelmes könyv lapjai közt persze szerepelhet, hogy melyik pajta milyen nevet visel Gardiner birtokán, de az, hogy a 72 éves karmesternek a zene mellett a szex is még mindig az érdeklődése középpontjában van – nos, ezt nehezen viseli az olvasó. Vajon Gardiner hogy véleményezte volna az írást?

November 1-én Helmut Rilling vezényelte Brahms Német Requiemjét, az MR Szimfonikusok, az MR Énekkara, Sophie Klussmann és Dietrich Henschel közreműködésével. Megható, gyönyörű koncertet élvezhetett a nem túl nagy számú közönség. A rekviem szövegét maga Brahms állította össze a Luther-Bibliából, a végső változat hattételes. A mű szép, puha, piano mélyvonós szakasszal kezdődött, megejtő oboaszólókat hallhattunk, a szoprán szólista viszont alacsonyan intonált helyenként. A II. tétel unisono énekkari részét remek módon készítette elő Rilling, a timpaniütések szinte lesújtottak a hallgatóra, a fúga ujjongott. A IV. tétel világos, szelíd hangzása ellensúlyozta a korábbiak komorságát, a továbbiakban pedig a harsonák megszólalása, a kórusfúga emelkedett ki. A szoprán szólista érzésem szerint a középmezőnyben helyezkedik el, éneklése kellemes. A baritont, Dietrich Henschelt már hallhattuk itthon, akkor éppen Gardiner pálcája alatt énekelt a János-passióban, nemrég pedig Richard Strauss A hallgatag asszony című művében a Borbély szólamát – akkor Kocsis Zoltán volt a karmester. Henschel nagyszerű énekes, zenei kifejezésmódja változatos, most is meggyőződhettünk kvalitásáról.

A zenekar is nagyon jó volt, árnyaltan játszott, szép hangszínekkel, jó dinamikával. A kiegészített énekkar szopránja többször volt alulintonált, mint ami felett el lehetne siklani. Az idős Helmut Rilling kívülről vezényelte a művet, pátosszal, érzelmekkel teli előadást nyújtott, inspirálva a közreműködőket. Megható, emlékezetes, ünnepi koncertet hallhattam.

Helmut Rilling. Forrás: Gramofon-archív