Giulini Milánóban és Aix-en-Provence-ban

Zay Balázs hanglemezkritikai rovata – 2016. július 11.

Nemrég két többszörösen is összetartozó lemeze jelent meg a Profil kiadónak. Carlo Maria Giulini korai felvételei szerepelnek mindkettőn, de más is összeköti a két albumot. Giulini hosszú lemezkarrierje az 1950-es év elején indult. Még fiatal karmesterként vezényelte a Cetra Verdi-sorozatának egyik darabját, mely többszörösen fontos. A két Foscari felvételén szerepelt először Carlo Bergonzi, már mint tenorista. Szerethette a szerepet, mert később is énekelte, s erről nevezte el később bussetói szállodáját. Giulini ezen a lemezen visszafogott, nem igazán dinamikus, de igényes megközelítése megmutatkozik már. A Profil most két nem sokkal későbbi bejátszását jelentette meg, egykor mindkettőt az EMI adta ki. Ritkaságok ezek is.

Az első Pergolesi Az úrhatnám szolgálólánya. A mű intermezzóként íródott A büszke fogvatartott című opera seriához, mely hamar feledésbe merült, nem úgy a vidám intermezzo, mely önálló életre kelt, s mindig is igen nagy népszerűségnek örvendett Itáliában. Néha másutt is, hajdanán a Hungaroton is felvette Farkas Katalinnal, Gregor Józseffel és Németh Pállal. Fontos mű, hiszen az első opera buffa. Bárhogy nézzük is, egyfajta ellentétpárja a Stabat Maternek. Jobbára e két művet játsszák a nagyon fiatalon, huszonhat évesen elhunyt zeneszerzőtől. Vajon mi mindent írhatott volna még?

A mű legkorábbi felvételét a Cetra készítette 1951-ben Alfredo Simonetto vezényletével Angelica Tuccarival és Sesto Bruscantinivel. Giulini a Milánói Scala Zenekarát vezényli, Serpinát Rosanna Carteri, Ubertót Nicola Rossi-Lemeni énekli. Mindkét említet férfi felvette aztán újra a művet, Bruscantini Renata Scottóval Fenato Fasano vezényletével, Rossi-Lemeni pedig a felségével, Virginia Zeanival és George Singer karmesterrel. A Giulini-felvétel erősen magán viseli a kor azon jellegzetességét. A műben Serpina dominál Uberto felett, a felvételen a magánének dominál a zenekar felett. Ami kiemelkedővé teszi ezt a felvételt, az Giulini beállítottsága. Gondoljunk csak arra, mi történt egy másik úrhatnám, Callas esetében abban a darabban, mely talán nem jött volna létre, ha nincs e kis Pergolesi-mű: Rossini A sevillai borbélya. Giulini nem tudott azonosulni Callas harsányságával a darabban. Callas végül változtatott szerepe megformálásán, Alceo Galliera vezényelte lemezfelvételén nem sokkal később már jóval visszafogottabb volt. Az úrhatnám szolgálólányt Giulini a megfelelő, legalább általam preferált modorban vezényli, tartózkodva a táljátszástól, az opera buffa terén gyakori túlhangsúlyozástól. A szólisták igen jók. Rossi-Lemeni a kor egyik megbízható basszusa, míg Carteri egyre sikeresebb mind tragikus, mind vidám szerepekben (Desdemona, Violetta, Liu, Angelica nővér, Tatjána, Mimi, Alice és Nanetta). A sor beszédes, azért is jó ez az előadás, mert Carteri alapjában véve mélyebb, finomabb, mint sok buffo-specialista. Ő énekelt később Poulenc Gloriájának első bejátszásán is. A lemezt egy fele ilyen hosszú intermezzo egészíti ki, Cimarosa A karmester című darabja Maffeo Zanon hangszerelésében, Sesto Bruscantini szólójával, Renato Fasano dirigálásával, az általa – alig hihető, még 1941-ben - alapított Collegium Musicum Italicum közreműködésével. Ez az együttes a későbbi Virtuosi di Roma elődje. A hajdani és a mostani borítón – biztos, ami biztos - mindkét név szerepel. Fasano korai reprezentánsa a barokk zene terén úttörő kutatásokat végzők idővel egyre bővülő táborának. Ki-ki a maga módján tett s szólaltatott meg felfedezéseket. Fasano folyékony, igazi muzikalitásról bizonyságot tevő vezénylése példás, akárcsak Bruscantini hajlékony, árnyalt éneklése, bár ízlésem szerint olykor túlmegy azon a határon, melynek figyelembe vétele Giulini vezénylését kitünteti. Ez az utánzáskomikum túlzott érzékeltetése, melynél számomra a direktebb megoldások nem szimpatikusak. Egészében véve azonban jeles előadásról van szó. 

A Profil másik, Giulini vezényelte lemezén Gluck Iphigénia Tauriszon című operája szerepel, az Aix-en-Provence-i Városi Színházban tartott előadásokból összevágott élő felvételen, melynek közreműködője a Párizsi Énekegyüttes és A Párizsi Konzervatórium Hangversenytársaságának Zenekara volt. Furcsamód erről a korábban többet játszott operáról egészen a nyolcvanas évekig nem készítettek stúdiófelvételt, mikor néhány év különbséggel aztán Gardelli és Gardiner is felvette stúdióban. Giulini előadását az EMI adta ki, s ideálisnak mondható. A szerkesztés tökéletes, nincsenek zavaró zörejek, nincs taps. A hangminőség megfelel a keletkezés idejének, 1952-nek. Érezni az élő előadás lendületét. Giulini itt, ellentétben azzal, ahogy A két Foscarit dirigálta, kifejezetten tempós és dinamikus. Ugyanakkor az igényes kidolgozás, a finom átvezetések, az arányokra való ügyelés ugyancsak jelen van. A címszerepet az amerikai Patricia Neway énekli, aki hagyományos nagy operai szerepek mellett számos kortárs műben is feltűnt, leginkább Menotti operái kapcsán szerzett hírnevet. Iphigénia szerepét remekül alakítja. Hangjában egyszerre van meg a finom, olykor kicsit fátyolos líraiság és az intenzív átélés, a karakteres kifejezés. Azaz: egyszerre lírai és drámai. Ebben hasonlít némiképp Lorengarhoz, aki történetesen később Gardelli alatt vette fel ugyanezt a szerepet. Mind Giulini vezénylése, mind Neway éneklése vonzza s magával ragadja a hallgató figyelmét. Nyilván Giulini igényes irányítása is szerepet játszik abban, hogy Neway expresszív éneklése egyúttal finom is, és nem előtör a zenei háttérből, hanem belesimul a zenei folyamatba. Érdekes, hogy a sokszor kifejezetten lírai Léopold Simoneau itt a megszokottnál olykor erőteljesebb hangvételt alkalmaz - bizonyosan a színpadi körülményekre tekintettel. Ugyanakkor gyakorta felsejlik igazi lírai stílusa is, mikor énekléséből különös finomság árad. A szereplők közt feltűnik Robert Massard is, aki bő egy évtizeddel később Callas partnere volt Georges Prêtre vezényelte Carmen-lemezén Escamillo szerepében.

Furcsa ez a Gluck-darab, jórészt az Orfeusz és Euridiké kimagasló egyedisége hatja át, olykor, főként a katonás részeknél, valamelyest átlagosabb. Mindenesetre érdemes lenne gyakrabban játszani, ha annyira talán nem is, mint az Orfeusz és Euridikében, de szépen megmutatkozik benne Gluck különlegessége. A műnek nincs nyitánya. Azt hisszük, hogy van, de aztán egyszerre csak már a cselekmény közepette találjuk magunkat. Nem annyira idegen tehát Glucktól, amit Karajan csinált hajdanán Salzburgban az Orfeusz és Euridikében, mikor elhagyta a nyitányt, s már beintette a zenekart, mikor még tartott a taps, elindítva a panaszos kórus zenekari bevezetését szerfelett expresszív módon.

A lemez kimagasló, mivel érvényesül benne a régi stílus, mikor, zenei gondolatokat, erősebb érzéseket nem áldoztak fel általános stilisztikai vélekedések oltárán, s a zene folyama mint olyan érték volt. Mindezt erősíti Giulini kidolgozott és finomságra törekvő megközelítése. Az a tény, hogy élő felvételről van szó, kifejezetten jót tett a hangképnek, ugyanis nem kerültek túlzottan az előtérbe a szólisták, hanem ideális arány érvényesül az énekesek és a zenekar között.

Zay Balázs

(Profil Edition Günter Hänssler, katalógusszámok: PH16009, PH16008)