Gyászzene, hegedűverseny, szimfónia

A Concerto Russo bérlet első hangversenyén Lutosławski, Mendelssohn és Csajkovszkij egy-egy műve szólalt meg a Zeneakadémia nagytermében – a bérlet nevéből is kitalálható, hogy a Concerto Budapest előadásában. Az esten az az Akiko Suwanai volt a hegedűs szólista, aki Eötvös Péter Seven-jének budapesti bemutatóján fantasztikusan játszott. A műsor egyaránt tartalmazott szívet szorító, dallamokban gazdag és a nagyzenekari hangzással is kifejezett hősi karaktereket. Két Op. 64-es, mi több, e-moll darabot is hallhattunk.

Lehotka Ildikó / Gramofon.hu

Witold Lutosławski Muzyka żałobna című kompozíciója Bartók Béla halálára készült, az alcím is jelzi. A négy nagyobb, jól elkülöníthető egységből álló Gyászzene 1958-ban szólalt meg először, áttörést hozva nemcsak a lengyel, de a kelet-európai zenei életben – a dodekafon hangzásvilág nem tartozott a mindennapi zenéhez. Lutosławskit úttörőnek tartották, az avantgárd élharcosának. A vonóskarra írt darab jól szólalt meg, a Prologue fokozatos dinamikája, a magvas mélyvonós kezdés szélesen ívelt. A gyorsabb tempójú Metamorphosis kicsit óvatos volt, a zenekar az Apogeum szakaszra teljesedett ki, itt már érezni lehetett a darab feszültségét. Szép volt az Epilogue, a nyitó szakasz zenei anyaga fordított sorrendben tér vissza.

Mendelssohn e-moll hegedűversenye igazán kellemes darab. Szinte végig felhőtlen a hangzás, a zárótétel tündérzenéjének könnyedsége, virtuozitása a szerző egyik stílusjegye. A hagyományosan háromtételes, de néhány újítással dúsított (pl. a nyitótételben nincs zenekari bevezető, mindössze három taktus, az attacca tételek) koncert 1845-ben szólalt meg először. Akiko Suwanai nemcsak Eötvös darabját játszotta Magyarországon, de Prokofjev-versenyműben is fellépett szólistaként. Akkor hiányoltam a plasztikus karaktereket, a szerzőre oly jellemző világ feltárását, ahogy most is. Suwanai az op. 64-es Mendelssohn hegedűversenyben – legalább is a nyitótételben – érezhetően a biztonságra törekedett: keveselltem a cezúrákat, a képzeletbeli levegővételeket, a melegséget (a hegedű tónusa ellenére), zenekar és szólista nem volt mindig együtt. A lassútétel talán hajszálnyival gyorsabb volt a megszokottnál, ez jót tett, kevésbé ült le a csodálatos tétel. A finálé – mai szóval – korrekt módon, de nem izgalmasan szólalt meg. A sokszoros versenygyőztes Suwanai hegedűhangja nagyon szép, a magas hangok különösen, ezt ki is használta a művésznő. Két nappal korábban szintén egy Stradivari szólalt meg Budapesten, Laurent Korciától. Érdekes volt a két hangszer hangját összevetni, az a hangszer a Müpában is erőteljesen, míg a japán művésznőé lágyabban szólt. Ráadásként Suwanai Bach C-dúr szonátájának Adagio tételét játszotta – átlagosan.

Szünet után Csajkovszkij V. (e-moll, op. 64.) szimfóniáját hallhattuk, a koncert csúcspontjaként. Keller András ráérzett a mű lényegére, szebbnél szebb dolgokat hallhattunk, bár sajnos a Zeneakadémia akusztikája nem kedvez a hatalmas rézfúvós karnak. Mindjárt a Csajkovszkijra jellemző mély tartományban lévő kezdést kell említeni. A II. tétel fafúvós párbeszédei, a vonósok torokszorítóan szép játéka, a tétel zárása a leheletnyi klarinéttal emlékezetes marad. A zárótétel kirobbanó erővel szólt, a tételnek feszült íve keletkezett így, sőt az egész szimfónia koncepciója is ezt mutatta. Bár számos fiatal ült a zenekarban, semmiféle esetlegességet, visszafogottságot sem érezhettünk. Keller András és zenekara rendkívül jó szimfóniát nyújtott át a közönségnek.