Halhatatlanok: Klemperer és du Pré

Zay Balázs hanglemezkritikai rovata – 2016. október 4.

A Warner Classics sorra jelenteti meg a megvásárolt EMI Classics-archívum törzsanyagát. Ennek keretében jelent meg most Mahler IX. szimfóniája Klempererrel. Igazán történelmi felvétel ez, hiszen Klemperer egyike annak a két fiatal dirigensnek, aki Mahler munkatársa volt. Ritka zenetörténeti kincsek ily módon a Mahlert bő fél századdal túlélt Bruno Walter és Otto Klemperer Mahler-felvételei. Klemperer közreműködött Mahler II. szimfóniájának a zeneszerző vezényelte szabadtéri előadásán, s a komponista asszisztense volt a VIII. szimfónia ősbemutatóján. A IX. szimfónia – és a Dal a Földről – esete azért külön érdekes, mert Walter mutatta be, s mindketten lemezre vették. Bár mindketten közel álltak Mahlerhez, megközelítésük mindkét esetben egészen eltérő. Hogy akkor is ilyen különböző volna-e, ha hallották volna őket magával Mahlerrel, nem tudjuk.

Klemperer felvétele a IX. szimfóniáról 1967-ben jelent meg. Jelentős év ez a darab történetében. Sokáig alig játszották, háború előtti felvétel mindössze egy van: Walter híres élő felvétele a Bécsi Filharmonikusokkal, mely nem sokkal az Anschluss előtt készült. Mahler világának híre néhány karmester kitartó munkája révén a hatvanas években kezdett magasabba szaladni. Az említetteken, mindenekelőtt Walteren túl Hermann Scherchen, Jasha Horenstein, Dimitri Mitropoulos, Sir John Barbirolli, Charles Adler, majd utóbb Maurice Abravanel, Rafael Kubelík, Sir Georg Solti, Herbert von Karajan és Leonard Bernstein. A szóban forgó évben négy stúdiófelvétel is készült e műről. A másik három: Soltié a Londoni Szimfonikus Zenekarral, Kubelíké a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekarával és Václav Neumanné a Lipcsei Gewandhaus Zenekarral. Nota bene: Kubelík négy nappal azután fogott a felvételbe, hogy Klemperer befejezte. Ez azért mindenképp sűrű azután, hogy egész 1950-ig csak Walter bécsi élő felvétele létezett – már ha jól tudom.

Klemperer felvétele történeti jelentőségén túl is kimagasló persze. Jóval lassabb, mint Walter és Barbirolli ugyanennél a kiadónál megjelent felvételei. A mű tragikumát mind másképp domborítják ki. Klemperer már-már a straussi Halál és megdicsőülés mintájára közelíti meg. Kidomborítja ugyan a tragikus mozzanatokat, kiemeli a drámai betöréseket, mégis mintha hatalmas vászonra terítené (festené, nem rajzolná, azt inkább Barbirollinak a Berlini Filharmonikusokkal készült felvételéről lehetne mondani) az egészet. Egységes, nagy folyamot képez, mely feltartóztathatatlanul, s különös módon – mindennek dacára – nyugalommal halad tovább. Már-már harmonikus, már amennyire egy ilyen mélyen gyászos zene harmonikus lehet. Azaz nem harmonikus, hanem harmóniába ágyazott, részben a nyugodt, kimért ritmika révén, részben a szélesen kijátszott részletek miatt. Az első tétel nem halkan kezdődik, lassan felkel, hanem ott van, akárcsak a negyedik tétel. Számomra a negyedik tétel Beethoven IX. szimfóniája harmadik tételének felel meg, s Klemperer nem sokáig tartogatja a megérkezést, a felérkezést, hanem rögtön behozza az egészet. Mintha egy ideálisként meghatározott, eléggé közeli nézetből mutatná az egész szimfóniát, s nem váltogatva a nézőpontot, a távot.

A Warner-sorozat másik albuma látszólag könnyed, ám ugyancsak meglehetősen tragikus vonatkozású. Ráadásul teljesen egykorú, szintén 1967-ben készült. Jacqueline du Pré Haydn két gordonkaversenyéről és Boccherini B-dúr csellóversenyéről készült felvételeiről van szó. Hajdan nem egy lemez volt: Haydn I. csellóversenye és a Boccherini-mű volt egy korongon, a Daniel Barenboim vezényelte Angol Kamarazenekar kíséretével, míg Haydn II. gordonkaversenye egy másik lemezen jelent meg, együtt Georg Matthias Monn Csellóversenyével, Barbirolli és a Londoni Szimfonikus Zenekar közreműködésével. Furcsa, hogy e két Haydn-mű is akkortájt terjedt csak el igazán, amikor Mahler szimfóniái. Vélhetnénk, ezek már rég ismertek voltak – de nem. A második ugyan nem lappangott, de Anton Krafft, Haydn tanítványának műveként tartották számon, s ezért nem is játszották. Emanuel Feuermann és Sir Malcolm Sargent lemeze volt csak ismert még 1935-ből, mígnem 1951-ben előkerült az eredeti kézirat, s a darabot az utókor Haydn műveként már kegyeskedett elfogadni. Az I. csellóversenyt pedig csak 1961-ben fedezték fel, s ez lendített igazán a recepción, no meg a hirtelen sok kiváló előadás: Pierre Fournier, Christine Walevska, Maurice Gendron, Msztyiszláv Rosztropovics – és persze du Pré. Boccherini Csellóversenye ismert is volt, meg nem is. Ugyanis a Friedrich Grützmacher készítette átirat forgott úgy-ahogy közkézen, ezt játszotta fel du Pré is. Az eredetiket – hiszen sokat írt – később kezdték csak játszani, de máig is csak néha játssza valaki ezt vagy azt. Du Pré játéka fantasztikus, amellett, hogy megszokott módon szabad és eleven, meglehetősen finom és lágy is, ahogyan a szóban forgó művek megkívánják. A kíséret tekintetében azonban érdekes megfigyelni, mennyire más Barenboim és Barbirolli. Barenboim intenzív és tisztaság helyett inkább változatos dinamikára és meleg hangzásra törekvő, míg Barbirolli kísérete egészen más, tele eleganciával, kimért nyugalommal.

Zay Balázs

(Kiadó: Warner Classics, magyarországi forgalmazó: Magneoton. Katalógusszámok: 0825646400751 082564640415)