Hamvas természetességben

Rossini-áriák Cecilia Bartolival

Cecilia Bartolival még azelőtt találkoztam, hogy hallottam volna: egy fiatal tehetséget mutatott be a Salzburgi Ünnepi Játékokon a Decca, akivel – elsőre nem rossz – felvették A sevillai borbélyt, Leo Nucci, William Matteuzzi, Paata Burchuladze közreműködésével, Giuseppe Patanè vezényletével. Még nem volt kész a kísérőfüzet és a papírtasak.

A huszonkét éves római lány csak az édesanyjától tanult énekelni, aki a Római Operaház Énekkarának tagja volt. A Decca producere, Christopher Raeburn lett rá figyelmes egy meghallgatáson. Bach h-moll miséjében Herbert von Karajan vezényletével énekelt volna, de a nagy karmester halála ezt meghiúsította. Sajnos ugyanabban az évben Patanè is elhunyt. Ám még vezényelhetett Bartoli első szólólemezén, amely az Originals sorozatban jelent meg újra. A kép nem az eredeti, a vagány lány ugyanis hajdanán kihívó piros kesztyűt viselt a lemezborítón, ezt később feketére retusálták, mondván, a megbecsült dívához ez jobban illik.

Érdekes a Bécsi Volksoper Zenekarával készült lemezt több mint húsz év távlatából szemlélni. Már akkor sem volt kétséges, hogy egészen ritka tehetségről van szó. Volt aztán egy idő, amikor meglehetősen modoros, talán erőszakos volt a stílusa, idővel azonban jó irányba fordult, s újabban a precíz kidolgozásnak mintha része volna az agresszív effektusok kerülése is. De miképpen volt ez 1989-ben, amikor a szóban forgó album készült?
Az Olasz nő Algírban, a Pietra del Paragone részletei agilis, energikus énekesnőnek mutatják Bartolit, de ezekben a részletekben is ritka képességére érdemes figyelni elsősorban, amellyel Rossini futamait magától értetődően képes megoldani. Mintha a római külvárosi óvodában mindig is ilyeneket énekelt volna, oly természetesen alkalmazza azt az éneklésmódot, amivel a legtöbben sokat szenvednek, s hosszú gyakorlás mellett sem jutnak ennyire. A lemez részben egységes, hiszen kizárólag Rossini-részletekből áll, részben pedig vegyes, mivel víg és komoly operák, illetve egy oratórium részletei szerepelnek rajta. Bartoli már ekkor birtokában volt azoknak a képességeknek, amelyek máig tartó sikeréhez vezettek, és természetesebb volt még, ezért én a magam részéről korai felvételeit preferálom. A lemez komolyabb operarészletei csodálatosak. Míg örvendetes látni, Bartoli mennyi szólólemezt készített első önálló albumának megjelenése óta, beleértve kétségkívül érdekes tematikus lemezeit is (mint a Sacrificium, amely a kasztráltak világát mutatja be, a Maria Malibran-összeállítás stb.), a lemez műsora rámutat arra is, milyen kevés teljes felvétel készül még vele is. A tó asszonya, a Tankréd, az Otello bizony megérne egy teljes felvételt vele. Apropos: amit a legjobban hiányolok a lemez készítése óta eltelt időből, főképp annak korábbi szakaszából, az Bizet Carmenje. A flamencót is tanult Bartoli hangjánál, temperamentumánál fogva egészen kivételes Carmen lett volna. Karajan felfedezte, hogy az öreg Giuseppe Taddei par excellence Falstaff, nem kell játszania, ott van maga. Hát ilyen Carment lehetett volna Bartolival is készíteni. Még most is lehetne persze, de ma több benne a kalkuláltság.

Ez a korai lemez még hamvas természetességében mutatja, miközben tulajdonképpen minden megvan már benne, sőt, ami később hozzájött, nem is volt igazán kívánatos. A zenekar remekül játszik Patanè irányításával; nagy kár, hogy az egykor nálunk is gyakran fellépett dirigens nem sokkal azután elhunyt, hogy a Decca cég felfedezte magának. Bartolinak ugyanis, bármennyire önálló egyéniség is, szüksége van a jó háttérre, megfelelő zenei irányításra. Elég ehhez megnézni, mennyire befolyásolták stílusát az introvertáltabb vagy extrovertáltabb zongorázó/vezénylő partnerek: egyesek kicsit unalmasabbak, mások éppen túl erőszakosak. Ez a jó közép, ahogyan A sevillai borbély is kiválóan sikerült. Persze mindebben annak is része van, hogy Rossini világát kétségtelenül jobban érzi, mint Mozartét – igaz, nem tudjuk, milyen lenne olyan Mozart-dirigenssel, aki sem az egysíkúság, sem az agresszivitás irányába nem leng ki, különösképpen pedig kerüli a dallamívek elsietését. Ilyesmiről itt szó sincs, mindent, ízesen, plasztikusan, markánsan énekel.

 


Decca Classics – Universal478 2663 7