Hegedűhangú lány – Sayaka Shoji művészetéről

Zay Balázs hanglemezkritikai rovata - 2015. november 24.

Sayaka Shoji napjaink egyik legkiemelkedőbb fiatal hegedűművésze. Japánban született, hároméves korában Sienába került. E környezet persze tele volt művészettel, még otthon is, hiszen édesanyja festőművész. Magával ragadta a szomszéd zeneiskolából átszűrődő zene is, énekelni szeretett volna, de – ahogy kedvesen elmondta egy beszélgetés során – hangja nem igazán erre való. Ezért hegedűt kapott - amivel azóta is énekel. Aztán még kapott hegedűt – másfél évtizede a Recamier Stradivárin játszik, melyet Ryuzo Ueno, az Ueno Fine Chemicals Industry, Ltd. tiszteletbeli elnöke bocsátott rendelkezésére. Shoji halk szavú, introvertált művész, aki ezen a hangszeren keresztül érzelmek és elképzelések széles skáláját fejezi ki. Általában finom, olykor azonban erőteljes és dinamikus is tud lenni. Zakhar Brontól, Saschko Gavrilofftól és Uto Ughitól tanult. Ma már tőle lehet tanulni.  

Számtalan tehetséges fiatal hangszeres művésszel találkozunk, nagyon ritka azonban, hogy valaki igazán egyéni hangot üssön meg. Shoji viszont ilyen. Az egyéni hang nála nem hivalkodó, l’art pour l’art, hanem mélyről fakad, az élet és a művészet nagyon mély átéléséből. Legújabb lemezén igazán kivételes partnerrel hallhatjuk, Menahem Presslerrel.

Az idős pianista évtizedekig a Beaux Arts Trió tagja volt, majd az együttes feloszlása után szinte új karriert kezdett kamarazenészként, olykor szólistaként. Azon kevesek egyike, akik idős korukra egészen különös közelségbe kerültek a zeneiséghez, valami olyat tudtak szinte minden külsőség és látszólagos törekvés nélkül rögtön elérni, amit a legtöbben amúgy helyes akarattal éppen csak meg tudtak közelíteni. Végh Sándornál lehetett érezni ezt a fajta különös otthonosságot a zenében. Shoji tanulni akart tőle, de az idős mester felajánlotta, hogy játsszanak együtt. A lemez japán turnéjukon készült. Mozart K454-es B-Dúr szonátája, Schubert D574-es A-Dúr szonátája és Brahms Op. 78-as G-Dúr szonátája szerepel rajta. A megszólaltatás egészen különös. Egyfajta chopines sejtelmesség járja át Mozart szonátáját. A két művész a halk, szubtilis szférát preferálja, kéz a kézben haladnak. Schubert Szonátájához értelemszerűen nagyon illik ez a megközelítés. Különös nyugalommal és egykedvűséggel járják végig a darabokat – ez az egykedvűség nem a kifejezés hiányáé, hanem az átélés magától értetődőségéé, amikor nincs szükség sokra, erősre, mert evidensek a jelzések, jelzésszerűségükben is intenzívek. A fiatal Shoji ebben hajszállal sincs lemaradva Pressler mögött. Az általános vélekedés szerint, mely bizonyos tekintetben nem is alaptalan, vannak különösen karakteres hegedű-zongora szonáták, s ezek nem ilyenek. Ám Shoji és Pressler előadását hallgatva egyáltalában nem ez az ember érzése, sokkal inkább a művek mélysége ragad magával. Schubert hegedűre és zongorára írt művei a zeneirodalom rejtett kincsei, melyek épp ilyen előadásokat igényelnek. A harmadik darabról azt hihetnénk, kilóg a sorból, hiszen Brahms erős dinamikát, quasi szimfonikus sűrűséget vitt a műbe. Vagy mégse? Shoji és Pressler mindhárom szonátát ugyanazzal az attitűddel közelíti meg, s ez egyik esetben sem idegen a műtől, sőt, tiszta harmóniában van mindhárommal. A Brahms-szonátában a dinamika alapvetően lejjebb van a megszokottnál, ám a beleélés annál magasabban. Egészen különös, ahogy a három szerző alkotása stílus tekintetében alig különül el egymástól, nincs klasszikus, korai romantikus, nagyromantikus, csak ezek sajátságos elegye, mely egyébként adekvát is, hiszen a két már romantikus szerző egyaránt mélyen gyökerezett a klasszikában, Mozart romantikusságot is magában foglaló univerzalizmusához pedig, gondolom, evidencia. Különös izokefáliában áll hát előttünk a három szerző műve. A ráadás Debussy Lenhajú lánya Arthur Hartmann átiratában. Ennek még visszafogottabb a hangzása, Shoji egészen különös hegedűhangot produkál benne. Meg lehet szóban határozni, hogy milyen? Azt hiszem. Mintha lenhúron játszana, hogy tényleg lenhajú lányt lássunk magunk előtt. La fille aux cheveux de lin - et le fille aux voix de violon. Shoji és Pressler lemeze a legcsodálatosabb kamarazenei produkciók közé tartozik.

Shoji másik nemrég megjelent lemezén Prokofjev két hegedűversenyét játssza, partnere a Jurij Tyemirkanov vezette Szentpétervári Filharmonikus Zenekar.

Némi hasonlóság is felfedezhető az említett kamarazenei album és e között. Alapvetően lírai hangvétel jellemzi a kíséretet is, Shoji előadását is. Tyemirkanov sosem törekedett előtérbe kerülésre, erősen egyéni megnyilvánulásra, inkább a zene természetes folyásának elősegítésére. Itt ideális az arány szólista és zenekar között, át- meg átfolynak egymásba a szólamok, együttesen léteznek, nem egymás előtt-mögött. Shoji ugyanakkor megragadja a színes darabok megannyi karakterét is. Lírai expresszionizmusnak nevezhetjük ezt a megközelítést, ott vannak a színek, az effektusok, de nem kiugranak, hanem illeszkednek. Ebben az előadásban kiváltképp megmutatkozik e művek kapcsolata egy látszólag távoli, igazából mégsem annyira távoli darabhoz, Sibelius Hegedűversenyéhez is, mely ugyancsak szerepel Shoji repertoárján. Kár, hogy a jubileumi évben nem jelent meg vele lemez erről a versenyműről. E ponton mélyebben beleláthatunk a kiváló japán hegedűművésznő világába. Egy idő után elkezdett festeni is, ami nem csoda, ha tekintetben vesszük, hogy édesanyja festő, gyermekkora egy részét pedig Sienában töltötte. Egy interjú során arról beszélt, hogy szinesztéziásan viszonyul a zenéhez, néha tájat, rajzot lát maga előtt, amikor játszik. Készített is egy ilyen festményt.

Ezt szerfelett érdekesnek tartom, mert Shoji szinte ugyanazt ábrázolja rajta, amit mindig is magam előtt láttam Sibelius Hegedűversenye kapcsán, végtelen tájat, melyet bejár a magánszólam, quasi aláereszkedik a magasból, mint egy madár. Talán Bernáth Aurél Tél című festménye is hatott rám ebben, mely az évszak és az észak közelsége miatt különösen releváns Sibelius kapcsán.

Shoji képének mély előterében magas látószögből látjuk a tájat, mögötte, a horizont fölött, az ég előtt pedig a hegedülő balkéz. Shoji olyan stílusban játssza Prokofjev látszólag messze eső hegedűversenyeit, mely erősen mutatja a kapcsolatot Sibelius darabjával. A festményt egyébként Ligeti Hegedűversenyének ihletésére festette. Ez pedig azért különösen érdekes számomra, mert úgy gondolom, szoros összefüggés van Sibelius és Ligeti között a Lontano című darab tekintetében. Lám, látszólag mennyire távoli világok találkoznak!

Ám Prokofjev két hegedűversenyét nemcsak lírai hangvétel jellemzi, élénk színű, változatos, vibráló, temperamentumos részeik is vannak. Hasonló színpompás változatosság jelentkezik a két hegedű-zongora szonátában is, amelyeket Shoji még korábban, Itamar Golannal vett lemezre együtt Sosztakovics Prelűdökkel Dimitrij Zsiganov átiratában. Ezen a lemezen Shoji mintha ezer színárnyalattal játszana, olykor erőteljesen, amit Prokofjev megkívánt, sokszor azonban egész halkan, különös színeket produkálva, elővételezve így a Lenhajú lány különös megragadását. A II. Szonátához később festményt is készített, mely igen nagy tehetséget mutat kompozíció terén.

Másik Golannal készített lemezén Dvořák Négy romantikus darabjában és Ravel Cigányában is játékának szenvedélyes oldala mutatkozik meg. Mindezekben kéz a kézben jár a játék kimagasló tisztasága, az erős érzelmi töltés és a jó ízlés. Brahms Op. 100-as szonátája is szerepel az utóbbi lemezen, már ebben is a finom vonalvezetést preferálja. Mindezek alapján el tudom képzelni, hogy igen jó Bartók-előadó lenne.  

Shoji további érdekes kamarazenei projektje Beethoven hegedű-zongora szonátáinak bejátszása. Ebben a fiatal olasz Gianluca Cascioli a partnere, akivel egykor kiváló Deutsche Grammophon-lemezek jelentek meg. Attitűdje hasonlít Shojiéhoz, alapvetően lírai, sokkal inkább a visszafogottság irányába mozduló, egyéni utakat kereső. Az előadásokat mindenekelőtt az ideális keresése és a spontán megragadás közti egyensúly jellemzi. A nagyon erős dinamikától általában tartózkodnak. A zenei folyamatosság és a két hangszer közötti egyensúly megtartása elsődleges törekvésük. Olykor azonban nem riadnak vissza érdekes, szokatlan ritmikai-hatásbeli megoldásoktól sem, mindenekelőtt a Kreutzer-szonáta első tételében, melyben Shoji néhol egészen rapszodikus és effektus-orientált, már-már modern. Ezt adekvátnak érzem, mivel a Kreutzer szonáta ténylegesen a rapszódia egyik alakító bázisa, és minden kimagasló alkotás valahogy felette is van kornak, korstílusnak. A stúdiólemezen persze ebben sokkal visszafogottabb, mint koncerten. Játékának különös kalligrafikus jellege is van, a stúdiófelvételen mérsékeltebben, hangversenyen erőteljesebben. Kimagasló a Tavaszi szonáta első tétele, ahogy szinte kifakad a tavasz, s fokozott lassúságával a második tétel. Nem csoda, hiszen ott van a hátterében a virágzás elementáris étélése, melyről Shoji egy hazájából való festmény kapcsán beszélt egy interjúban. Máskor azt mondta, amiről zenélése is szól kétségkívül, hogy az interpretáció mindig a pillanaté. A sorozat – hasonlóan a Presslerrel készített felvételekhez – mutatja a kisebbnek tartott művek nem inferior voltát is. Példaként említem az No. 10-es szonáta első tételét, melyben már az első pillanatban izgalmas feszültséget teremtenek. Amikor Shoji hegedül, nem érezni invencióbeli különbséget a gyakrabban játszott, neves művek és a többi között.

Shoji felvételei tanúsága szerint végigéli, végigénekli az előadott műveket. Mélyen benne él és lélegzik a zenében. Az említett alapvetően lírai megközelítések fényében elsőre talán meglepő, hogy közel ál hozzá Paganini művészete. Ám ez valójában nem meglepő. Mit is akart Shoji kislánykorában Sienában? Énekelni. S mit tesz Paganini, ha nem ezt? Shoji első nagy sikerét az 1999-es genovai Paganini-versenyen aratta 16 évesen, melyet megnyert. Első lemeze a következő évben született Zubin Mehta közbenjárására és kíséretével, Paganini I. Hegedűversenyéről s néhány más virtuóz darabról. Hosszú ideig az volt a kérdés, egyáltalán le tudja-e játszani valaki rendesen ezt a művet. Aztán, nem is olyan régen, ezen túljutott a világ, már sokan le tudják játszani a technikai nehézségeket illetően, stilisztikailag azonban továbbra is nagy akadály ez a mű. Perlman volt ez én meglátásom szerint az egyetlen, aki teljes mértékben megfelelt minden kritériumnak, bár néhányan jártak a közelben. Furcsa, de ez a mű csak látszólag egyszerű a zeneiség technikán túli tartományában – valójában nagyon is bonyolult, és Shoji már e korai bejátszásán is igazán remekelt benne. A technikai megvalósítás makulátlan, nem csak majdnem, hanem teljesen, s nem érezni a sokaknál hallható merevséget, az „éppen, hogy” megformálást, hanem igazi folyamatosságot és természetességet. A virtuozitás mellett pedig érvényesül a tiszta, tulajdonképpen klasszikus forma is, ami ugyancsak része Paganini művének, csak sokszor elsikkad. Perlman és Shoji tudta úgy kibontakoztatni a darab virtuozitását, hogy a klasszikus forma ne szenvedjen csorbát. A magam részéről nagy örömmel venném, ha lemezre venné Paganini más hegedűversenyeit. Elkelne már egy teljesen megfelelő összkiadás, és erre Shojit látom a legalkalmasabbnak, feltételezve, hogy a másik említett, épp jubiláló nagy hegedűstől ezt valószínűleg nemigen várhatjuk. 

Még egy versenymű-lemez jelent meg Shojival, Csajkovszkij és Mendelssohn Hegedűversenyeivel. Akárcsak a Paganini-koncert esetében, a Csajkovszkij-darabban is külön meglep Shoji játékának mélysége a lassú tételben. Egy-egy koncerten ezt még jobban tetézi, ezerszer hallott részleteket csillantva fel úgy, ahogy még sosem hallottuk. Myung-Whun Chung kétségkívül tiszta játékú kíséretével azonban gondom van, a Csajkovszkij-mű első tételének főtémáját indokolatlanul össze-vissza variálja, pedig egyszerűen tartani és egységesen kezelni kellene. Apróság, de zavaró, hiszen a csúcsponton zavarja meg a kiteljesedés érzését. 

Shoji spontán művész, nem véletlen hát, ha mind a Paganini és Csajkovszkij koncertjei esetében kiváló bejátszásait egy-egy rövid rész erejéig koncerteken túlszárnyalja, főképpen a lassú tételekben, ahol igazi nagy pillanatok vannak, mikor szenvedélyesen belassít és beerősít amúgy is inkább mérsékelt tempójú előadásában. E kivételes művészt és művészetét különösen közel érzem magamhoz, már-már mindegynek vélve néha, hogy mit hogyan játszik, mert nem a mű absztrakt formáját keresi, hanem egy mélyen megélt létezés részeként a pillanatnyi találkozást. 

(Deutsche Grammophon – Universal, katalógusszámok: UCCG 1714/1647/1183/1100/1511/1585/1586/1700/2084/50074