Hippolit, de nem a lakáj!

Egy operáról lesz szó. Szerzője, Jean-Philippe Rameau már csaknem ötvenesztendős volt, amikor operaírásra adta a fejét. Addig orgonistaként, zeneteoretikusként, csembalódarabok szerzőjeként volt ismert. Az 1733-ban bemutatott opera nagy sikert aratott, több más opera és balett komponálása követte.

Nemigen mondhatjuk, hogy a Hippolyte és Aricie ismert opera. Ám igen kiváló, amit az is mutat, hogy a barokk zene, benne a barokk opera prehistorikus és korai historikus felfedezése, valamint egy ideje tartó virágzása idején csak hozzányúltak némelyek. A Decca L’Oiseau Lyre sorozatában Anthony Lewis vezényeltével, az Angol Kamarazenekar és remek énekesek, Janet Baker, Robert Tear, John Shirley-Quirk közreműködésével jelent meg a mű első bejátszása. Ezt követte a barokk előadói praxis egyik korai képviselője, a mára sajnos elfelejtett Jean-Claude Malgoire és a Le Grand Ecurie et La Chambre du Roi felvétele a CBS Masterworksnél, ugyancsak kiváló szólistákkal: Arleen Augér, Edda Moser, Carolyn Watkinson. Most új kiadásban jelent meg a Deutsche Grammophon régi zenei tagozata, az Archiv Produktion 1994-es felvétele, amelynek dirigense Marc Minkowski. Nem sokkal ennek megjelenése után William Christie is felvette a darabot.

A Les Musiciens du Louvre előadásának szólistái jók, Véronique Gens kiváló, szép hang, finom frazeálás, igényes alakítás. Bernarda Fink és a Rossini világából ismert Annick Massis ugyancsak remek. Kevésbé vagyok elégedett a tenor főszereplővel. Jean-Paul Fouchecourt hangja nagyon jó, ám alakítása kevésbé, furcsán, indokolatlan külsőségekkel hangsúlyoz, és ezzel a szerep komolyságát veszi el. Minkowski olyan professzionalizmussal vezeti az előadást, hogy élő felvétel létére stúdiófelvételek igényessége érvényesül, pedig nem rövid műről van szó. Tényleg nagyon jó ez az együttes. Ennyire tetszik az előadás is? Nem. Miért, ha a karmester, a zenekar és a szólisták nagy része kiváló? Nem érzem benne a pillanat ihletését, az interpretációs mélységet. A felszínen minden mesteri: stílusismeret, dinamizmus, differenciált hangzás. Csakhogy jobbára mindig lehet tudni, mi fog következni. Furcsa példa, de jellemző: a lemezzel egy időben hallgattam Karl Böhm második Deutsche Grammophon-féle Varázsfuvola-felvételét, és abban minden pillanat apró meglepetés, nüanszok sora. Ez itt nincs meg, és idővel egyre jobban hiányzik. De hogy historikus példát is hozzak, Alan Curtis vagy René Jacobs előadásaiban is megvan az itt hiányolt változatosság, plusz. Mivel hosszú műről van szó, ez komolyabb hiányosság, ugyanis nem tudjuk annyira átélni magát a történést, mint például Curtis vagy Jacobs Händel-előadásaiban. Mondandóm lényege azonban itt következik. Rameau nagyon jól tette, hogy élete ötödik évtizedében operaírásba fogott. A muzsikusok pedig, tisztelet a kivételnek, nem teszik jól, hogy nem veszik észre, milyen érték rejlik benne. Az opera ugyanis tele van fantasztikus zenekari számokkal. Tudtommal egyetlen ember, Sigiswald Kuijken figyelt fel erre, aki a La Petite Bande közreműködésével felvette az opera zenekari részeiből összeállított szvitet a Harmonia Mundi részére. Előadása jobb, mint Minkowskié. Nagyjából egy szinten muzsikálnak pedig, csak Kuijken hozzáteszi azt a sok apró finomságot, amitől nagy lesz egy előadás.

A zene megérdemli, hiszen pompás. Szinte érthetetlen, miért nem játsszák gyakrabban a Hippolyte-szvitet. Leleményessége, változatossága vetekszik a nagy barokk szvitekével. A Brandenburgi versenyek persze kivételt képeznek. Hossza miatt az opera egészét nyilván továbbra is ritkán fogják megszólaltatni, de a belőle összeállított zenekari szvitet gyakrabban kellene előadni.

Archiv Produktion – Universal
0289 477 9393 9