Hoffmannscsina

Zay Balázs lemezkritikai rovata

A gyerekek azt szeretik, ha a meséket mindig ugyanúgy mondják el nekik. Ha változik valami, megzavarja őket. A Hoffmann meséivel ez ma már nem könnyű. Jacques Offenbach kiemelkedően tehetséges komponista volt, az operett műfajának egyik megteremtője és legjelesebb alkotója, aki azonban sajnos kevés komoly művet írt. S ezek sem készültek el rendesen. Csellóversenyét utólag rekonstruálták, és hasonló történt - és történik ma is - a Hoffmann meséi című operával. Késői alkotás ez, mellyel szerzője sosem készült el, zárt körben zongora- és harmóniumkísérettel elhangzott ugyan a komponista halála előtti évben, de még nem volt kész. Ernest Giraud állította össze a rendelkezésére álló jegyzetekből Offenbach halála után. Aztán sokan, sokféleképp dolgoztak még rajta. Csodás mű, mely osztozik Muszorgszkij operáinak sorsában. Az iszákos Hoffmann alakja amúgy sem áll távol az orosz zeneköltőétől. De hogyan is áll a Hoffmannscsina, avagy a Hoffmann-ügy, ahogyan a Hovanscsina mintájára – jelentése: A Hovanszkij-eset - fogalmazhatunk? Jó néhány jeles felvétel készült a Giraud-féle változatról, mindenekelőtt André Cluytens, Richard Bonynge és Julius Rudel bejátszásai. S aztán egyszer csak változott a mese. Fritz Oeser 1977-ben az opera egészen új változatát publikálta, amelyről Sylvain Cambreling felvételt is készített az EMI Classics számára 1988-ban Neil Schicoff főszereplésével. Ez a változat jóval hosszabb az addig ismertnél. A lemez 1990-ben jelent meg. Ám Oeser kiadásával nem állt meg a kutatás, ugyanis Michael Kaye számos időközben felbukkant vázlat alapján ettől eltérő, ennél is újabb verziót készített. Ezt még Cambreling bejátszása előtt elkezdte felvenni az egykori Philips Classics számára Jeffrey Tate. A teljes felvétel azonban csak később, 1992-ben került piacra. Ám a részletek előkerülése és Kaye által történő feldolgozása nem állt meg, így aztán már a Tate lemezén rögzített változat sem minősült véglegesnek. A bejátszás most a Decca OPERA! sorozatában ismét megjelent.

Tate mellett még Kent Nagano használta lemeze készítésekor Kaye munkáját. Ám a Tate-lemez fő erénye a remek előadás. Tate megítélésem szerint nagy karmester, akit méltánytalanul mellőznek a lemeztársaságok. Sajnos az EMI Classics egykori egyik vezető dirigensével jó ideje senki nem készít felvételeket. A Hoffmann meséit igen kimérten, nyugodtan vezényli. Bár Cambreling bejátszása is derék, szépen kidolgozott munka, ebben sokkal több az inspiráció. A tisztaság, a meggondolt formálás hasonló, de Tate pálcája nyomán sokkal több egyéni szín, izgalmas megoldás jelenik meg. Cluytens első felvételének pergő, spontán, laza stílusától nagyon messze vagyunk, s mégis: mindkettő igazán hiteles tolmácsolása ugyanannak a műnek. Vagy nem ugyanannak? Kérdés, hogyan nézzük. Egy Hoffmann meséi van, számtalan problematikus vetületével, vagy több? Szerintem egy, amelyet keresünk, s – akárhogy van is – azért ezekből ismerünk. Csak nem egyformán mesélik el.

Tate kiváló vezénylése mellett a lemez erénye a remek énekes gárda. Menjünk végig rajta! A címszerepet Francisco Araiza énekli. Igazán kiváló mexikói tenorista, akivel Herbert von Karajan is dolgozott, nem véletlenül. Valahol félúton található Peter Schreier egyenes német és José Carreras temperamentumos latin hangja és hanghordozása között. Így jó Hoffmann, egyaránt ott van benne az esendőség és a tűz. Technikája jó, bizony nehéz manapság hasonlót találni utódai közt. Jó lenne végre kiadni eltűnt felvételeit is, például Schubert Die schöne Müllerin című dalciklusát, amelyet csak rövid ideig tartott katalógusában a Deutsche Grammophon. Kiemelkedő a Hoffmann doppelgängerét alakító Samuel Ramey szereplése. Az Oeser-változat Cambreling vezényelte lemezén ugyancsak jeles alakítást hallunk José van Damtól, ám ez még annál is erőteljesebb. Van Dam előadásában Lindorf, Coppalius, Dapertutto és Dr. Miracle afféle ésszel gonosz, tudatosan fondorkodó figura, míg Ramey réme valahogy egészében, alkatilag ijesztő, Ramey egyik legjobb alakítása ez, nagyon meggyőző, szerep és előadás jól fedik egymást.

Hoffmann szerelmeit illetően mind Cambreling, mind Tate lemeze a Cluytens-féle utat követi, amikor is, szemben Bonynge, Rudel és Seiji Ozawa megoldásával, melyeken ugyanaz az énekeső – Joan Sutherland, Beverly Sills, illetve Edita Gruberova – énekli a három szerepet, más és más alakítja Giuliettát, Olympiát és Antoniát. Cambreling szereposztása is jó volt, Olympiaként Az éj királynőjeként kimagasló Luciana Serra, Antoniaként a Verdi-szerepekben rövid ideig nagy sikerrel szereplő, aztán sajnos hamar eltűnt Rosalind Plowright, végül Giulettaként Jessye Norman szerepelt. Igen eltérő hangok, alakítások. Tate felvételén Antoniát Eva Lind énekli, aki nemcsak operettekben, hanem könnyebb, főként koloratúr operai szerepekben is jeleskedett, sikereit szépsége segítette, de jó ízléssel párosuló technikája alapozta meg. Igazán finom Olympia, a hallgató érezheti, amit Hoffmann érzett, aki beleszeretett a gépbe. Giuliettát Cheryl Studer énekli, aki fénykorában bármit énekelhetett Mozarttól Wagnerig, sőt Richard Straussig, kiváló volt benne, akárcsak itt. Antonia érdekes, a Camberling-lemezen Giuliettát éneklő Norman alakítja sajátosan. Érdekes módon ezúttal kevésbé lírai a megközelítése, így a szegény tüdőbajos énekesőt már csak azért is felette sajnálhatjuk, mert halljuk nagy hangi adottságait. Feltétlenül meg kell emlékezni továbbá Anne Sofie von Otter Nicklausse-alakításáról. Ízes hangja kivételessé teszi szereplését, minden pillanata élményszerű.

Kár, hogy ez a nagy tehetséggel megáldott komponista nem fejezte be főművét. Egyszer s mindenkorra alighanem senki sem fogja, ám a mű mégis itt van, így, úgy, amúgy. Ez az amúgy, Giraud és Oeser után Kaye változata, s még annak sem a végleges formája, ám kiváló előadásban. Úgy is mondhatjuk: mesés. 

Offenbach: Hoffmann meséi (Decca – Universal, 0289 478 2675 0)