Hommage á Ligeti – felemelő este

Kilencedik alkalommal szólaltak meg Ligeti György darabjai az Hommage á Ligeti című sorozatban – évről évre több nézőt vonz az esemény. A sorozat ötlete Rácz Zoltáné volt, a Művészetek Palotája a kezdeményezés mellé állt, így megismerhetjük a 2006-ban elhunyt nagyszerű komponista életművét, különböző műfajú darabjait.

Lehotka Ildikó / Gramofon.hu

A koncerteket mindig a szerző születésnapjához illesztették, de idén kicsit korábban tartották. Az esten a Zeneakadémia Szimfonikus Zenekara játszott, s a közelgő vizsgaidőszak miatt került május elejére a hangverseny. Rácz Zoltán szavai szerint átadja a stafétabotot a fiataloknak: ők is ismerkedhessenek a kortárszenével, s azon belül Ligetiével. Két nagyobb szabású, és két, kisebb darabokból, tételekből álló mű alkotta a május 7-i műsort. Elsőként Ligeti utolsó versenyműve szólalt meg: az 1998/99-ben keletkezett Hamburgi koncert. A darabot 2001-ben mutatták be, Ligeti utólag komponált a műhöz még egy tételt. A versenymű érdekessége a négy natúrkürt szerepeltetése a kiszenekarban; ezek a hangszerek a temperált rendszerhez képest talán hamisnak tűnnek a mai fülnek. A szólóhangszer is a kürt, a szólista nemcsak a ma használt ventiles hangszert használja, hanem a natúrkürtöt is. A Praeludium expresszív hangzását fokozta a váratlan timpaniütés, az erre következő tartott akkord, a rendkívül izgalmas II. tételben érződött talán leginkább a négy kürt különleges hangzása. A következő tétel oldotta az előző hangulatát: a swinges, máskor kvintpárhuzamos megoldás, a motívumok ismétlése igazolta a tételcímet (Aria, Aksak, Hoketus); a záróakkord hangszíne csodálatos volt. A IV., kürtszólós tétel izgalmas hatást keltett, a központi tételnek a fénnyel záruló V. tételt éreztem. Az utólag komponált VII. tétel (Hymnus) helyenként korálszerű hangzásával méltó módon zárta a darabot. A kürtszólista Zempléni Szabolcs volt, a művész értően, szép, kidolgozott zenei megoldásokkal játszotta szólamát.

Az 1953-ban, még Magyarországon elkezdett, de végül 1965-ben elkészült Requiem csodálatos mű, melyben nem a szöveg az elsődleges, hanem a hangzás. A kórus helyenként húsz szólamú, igen különleges vibrálást idézve elő. A nyitó Introitus különlegessége a lassan emelkedő hangtömb, amely kivilágosodik, a szöveg is alátámasztja a hangzást. A Kyrie tömeget jelző kórusszólama a bizonytalanságot, a kiszámíthatatlan mozgást sugallja a hallgatóságnak, egyre szélesedik a hangzás, egészen a kiáltásig – hatalmas volt a Dies irae dobütése. E tétel megoldásai (és a szólóénekesek zenei anyaga) köszönnek vissza a nemrég itthon is bemutatott Le Grand Macabre-ban. A külön szakaszként építkező Lacrymosa csodálatos, intim hangzású. Nagyszerű tolmácsolást hallottunk: a hatalmas zenekar jól érzékeltette a darab mélységét, a Nemzeti Énekkar és a Magyar Rádió Énekkara fantasztikusan énekelt. A két szólista, Íride Martinez és Kálnay Zsófia fantasztikus érzékenységgel énekelték szólamukat.

Szünet után Ligeti Zongoraetűdök sorozatából az 1995 és 2000 közt készült III. kötet darabjait játszotta Fejérvári Zoltán. Az etűdök izgalmasak, rengeteg zenei finomsággal: így a hallgató számára alig észrevehető kánonszerkesztéssel vagy az üldözés-szerű szoros kánonnal, a csak fehér billentyűket használó szakaszon át a homofon, korálszerű dallamig. Fejérvári Zoltán számos alkalommal játszik kortárs zenét, most is remek módon, kimunkálva nyújtotta át a közönségnek Ligeti etűdjeit. A Síppal-dobbal, nádihegedűvel című ciklus 2000-ben született, mezzóra és ütőegyüttesre, az Amadinda és Károlyi Katalin számára – a bemutató ez alkalommal sem Magyarországon volt. A hét dalból álló sorozatot Weöres Sándor versei ihlették, a zenei anyag éppen olyan frappáns, kifejező, mint a versek. Mind a hét dal frenetikusan szólalt meg, emlékezetes marad sokáig az öt művész (és a darab) előadása. A koncert összes közreműködőjének, különösen az estet szervező, kézben tartó, vezénylő Rácz Zoltánnak hálásak lehetünk – ritka felemelő estét kaptunk.