Idomeneo, Aleko, Orontea

Az idei évben is érdekes operaprodukciókat kínált a Budapesti Tavaszi Fesztivál. Lehotka Ildikó beszámolója ezúttal az Idomeneo (Mozart), az Aleko (Rahmanyinov) és az Orontea (Cesti) előadásával foglalkozik.

Az Idomeneo című opera nem tartozik Mozart legismertebb zenés színházi darabjai közé. Maga a szerző büszkeséggel emlegette 24 éves korában írt darabját, melynek bemutatója Münchenben volt. De nemcsak Mozart, hanem kortársai is nagyra tartották az Idomeneót; „az öröm és gyönyörűség könnyei futották el a szemet” – írták. A Müpa-beli előadás két részben zajlott, koncertszerűen, A címszerepben világsztárt köszönhettünk, Ramón Vargas énekelte Idomeneo szólamát. Vargas hangja végtelenül kiegyensúlyozott, minden tartományban egyformán szépen szól, nemesen, karcsúan. Intonációja egyetlen pillanatig sem volt kétséges, énekléséből a tűz sem hiányzott, dinamikai szempontból nagyon átgondolt tolmácsolást hallhattunk. Megérdemelten tartják világsztárnak a tenoristát, a technikai megoldások mellett a zenei szépség sem hiányzik tolmácsolásából. Csodálatos a hang, de néha nem a mozarti elképzelést hallottam ki énekléséből, inkább a hangszépséget, a kiegyenlített éneklést éreztem súlyozottabbnak. Mégis meg kell hajoljon az ember Vargas előadása – a zenei alázat, a kifejezőerő, a természetes éneklés – előtt. Partnerei közül Margarita Gricskova Idamante (Idomeneo fia) szerepében lépett fel. A hang nagyszerű, bársonyos színű, és az énekesnő is rendkívül kifejezően tolmácsolta szólamát, bár kezdetben túl drámainak, súlyozottnak éreztem, mintha a többiek fölé akart volna emelkedni. Serena Farocchia mint Elektra énekelt, szép pillanatokat szerezve a közönségnek. Baráth Emőke Ilia szólamát énekelte, érzékenyen, gyengéden, kifejezően. A fiatal énekesnő most is képes volt a figura lényegét átadni – a többi énekeshez hasonlóan. Bernhard Berchtoldot hallhattuk már itthon korábban, ez alkalommal Arbace szerepét énekelte. Berchtold tolmácsolása rendkívül kifinomult, az énekes szinte minden zenei korszakban járatos. Énekelte már az Idomeneo címszerepét és Arbace megformálójaként is kiváló alakítást nyújthatott. Meg kell említsük a kisebb szerepeket éneklő Megyesi Zoltánt és Cser Krisztiánt, ők is hozzájárultak az előadás sikeréhez. Az Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus ez alkalommal is remeknek bizonyult, szép színeket hallhattunk Vashegyi György elképzelésében. Összeszokott együttesek vitték előre az opera folyamatát, nagyszerű este volt.

Két nappal később, szintén a Müpában Rahmanyinov fiatalkori, diplomamunkának készült operája szólalt meg – a Nemzeti Filharmonikusokat Kocsis Zoltán vezényelte. Az Aleko remek darab, de csak most először szólalt meg teljes terjedelmében. A szövegkönyv Puskin Cigányok című művéből készült, a téma akkor is és most is kényesnek számít. Az opera nagy sikert aratott a bemutatón, Rahmanyinov díjat is kapott a műért. Aleko szólamát Dmitrij Uljanov énekelte, megdöbbentő erővel, csodás hangon. A szerepet nagyon jól felépítette az énekes, a figura érzelmei, az indulatok egyre mélyebbekké, fortyogóbbá váltak, egészen a gyilkosságig. Alekszandr Mihajlov Egy fiatal cigány szerepében szintén meggyőző volt, bár kezdetben mintha kissé elfogódott lett volna. Ő is képes volt a drámát megjeleníteni, a végkifejletig fokozni az ívet. A kikapós fiatalasszony, Zemfira szólamát Karine Babajanyan tolmácsolta, kacérsággal, néha talán túlzóan, de láttatóan. Az énekesnő hangja telt, erős, jól is bánik vele, de inkább a forte tartományt preferálta. A szerelmi jeleneteket kiválóaknak éreztem, a három főszereplő remek volt. Az egyetlen magyar énekes a sötét hangszínű Halmosi Katalin volt, szívesen hallanánk őt nagyobb szerepben. A Nemzeti Énekkar is nagyszerű volt. A koncertszerű előadást Kocsis Zoltán vezényelte, most is remekül. Kocsis fiatal kora óta preferálja Rahmanyinov műveit, ismeri az életművet, és tudja, hogyan kell egy jó darabot még jobbá varázsolni. Romantikus művek esetén már a hangok is adják magukat, de sokszor hiányzik az a plusz, mely felejthetetlenné tesz egy előadást. Az Aleko esetében a hangszínek, a tempók, a mű lélegzése, az apró hangsúlyok, megtorpanások éppen azt a pluszt nyújtották, melyek a feszítő érzést adták, melyektől nem volt egyetlen elsikkadt pillanat sem a mű folyamán. A zenekar remekelt, a karmester elképzeléseit maradéktalanul megvalósította.

A Zeneakadémia Solti Termében Antonio Cesti: Orontea című – Magyarországon először játszott – operáját hallhatta a közönség, 360 évvel a bemutató után. Cesti ferences szerzetes volt, nemcsak zenét szerzett, de énekelt is, ezzel kivívta a ferences rend rosszallását. Operáit kedvelték: az Orontea, első ilyen műfajú műve nagy sikert aratott, harminc évig műsoron volt a bemutató után. Mostani rendezője Almási-Tóth András volt. A viszonylag kis színpadot a háttérben lévő melltartógyűjtemény uralta, középen négy plexiből formázott betűt láttunk, a love szót formázva. E négy betűt forgathatták, fektethették a szereplők, szolgált kanapéként, székként. Tarka, a mai kort idéző jelmezeket hordtak az énekesek, a színpadi jelenlét dinamikusnak hatott. Szórakoztató, felvillanyozó előadást élvezhettünk, jó rendezői ötletekkel, mely közel hozta a hallgatót a barokk operákhoz. A címszerepben Baráth Emőkét hallhattuk; a megszokott profizmussal, stílusismerettel énekelt, nem véletlen, hogy külföldön is keresett szoprán. Azonban nemcsak zenei megvalósításai, de színpadi jelenléte is meghatározta az előadást. Öröm volt újra látni a fiatal, néhány nappal az előadás előtt szintén főszerepet tolmácsoló énekesnőt. Hajnóczi Júlia Silandraként hozta azt a profizmust, mely nem megy a kifejezésmód rovására, tolmácsolása remek volt. Rab Gyula (Alidoro), még inkább Philipp György (Corindo) is karizmatikus résztvevői voltak az előadásnak, mindketten nagyon jól valósították meg a színészi és énekesi feladatokat, kihasználták a szerepben rejlő lehetőségeket. Két nem mindennapi hangot is hallhattunk. Ayane Imai Ámor szerepét énekelte; a hang első hallásra kislányos volt, de az énekes jól bánt vele. Kiss Judit Andrea beugróként szerepelt, Aristea szólamában. Ritka hangszínt élvezhettünk, fantasztikus, kiegyenlített mélységet, de az intonációs problémák felülírták ezt a ritka kincset. Az Aura Musicale játszott, megbízhatóan, a régizenei előadói gyakorlat megoldásaival. Ha volt is néhány elsikkadt pillanat, a zenekar meg tudta mutatni (a többi előadóval egyetemben), miért is tartották nagynak egykor az Oronteát. Máté Balázs irányította a rendkívül szórakoztató előadást, mindenki megelégedésére.

Lehotka Ildikó