Jean-Christophe Spinosi Orlandója

A Budapesi Tavaszi Fesztivál harmadik napjának (március 23.) komolyzenei eseményei zavarba ejtették az érdeklődőt. Az Operaházban José Cura lépett fel a Tosca férfi főszereplőjeként; a Művészetek Palotájában Simon Keenlyside énekelt; a BMC-ben az UMZE ígért izgalmas kortárszenei műsort Vajda Gergely vezényletével. A Zeneakadémia nagytermében pedig az Ensemble Matheus mutatta be Händel Orlandóját – Jean-Christophe Spinosi (képünkön) irányításával.

Lehotka Ildikó / Gramofon.hu

Magam a Zeneakadémia mellett döntöttem, mert a délutáni koncertre is kíváncsi voltam – a Solti György Kamarateremben három programot kínáltak Beethoven és Bartók jegyében. Este Händel Orlandója csendült fel. Több szempontból is kíváncsi voltam az előadásra: korábban már alkalmam volt Jean-Christophe Spinosit és együttesét, az Ensemble Matheust hallani – azt az izgalmas hangzást, ami ezen a koncerten is lenyűgözte a hallgatót, és nem csak a régizenét kedvelőket. Barokk operát nem mindennap játszanak Magyarországon, barokk zenét sem, így izgalmasnak tűnt a koncert. Nem is csalódott a sajnálatos módon nem túl nagy létszámú közönség: majdhogynem formabontó koncertet élvezhettünk.

Händel Orlandója nem aratott nagy sikert a bemutatón; tíz előadás után levették a műsorról Angliában, holott a szerző neve egyfajta garanciát jelenthetett. A háromfelvonásos opera szövegírója ismeretlen, Arioso és Capace nyomán készült a librettó (valószínűleg Händel tollából), mely nem mentes a rejtélyes, természetfölötti jelenségek ábrázolásától, és a szerelem őrületes voltának bemutatásától. Egyedül a varázsló, Zoroastro mentes a szerelemtől; ő viszont a szerelmesek útját segíti. Orlandónak varázsfőzetet hint az arcába, hogy a férfi esze kivilágosodjon. Zoroastro szerepe igen hálás; az énekes megmutathatja sötét hangszínét, de virtuozitását is. Ő irányítja a cselekményt, egyszerre emberi és túlvilági személy. Luigi de Donato kellemesen énekelt, szép hangszínnel, jó mélységgel, de hangja időnként mégis nyersnek, bizonytalannak tűnt. Nem mindig tűnt adekvátnak éneklése, máskor pedig képes volt azt a tüzet kifejezni, ami a szerepből árad.

A címszerepet David DQ Lee énekelte – és játszotta is, vehemensen, teljes átéléssel, extravagáns öltözetben. Zakója nem mindennapi volt: hátul alulról derékig felvágva, cipő helyett lovaglócsizmát viselt (az embernek A négy testőr című film jutott az eszébe). Nem mellőzte a színpadi alakítást sem: kezdetben ez mosolyogtató volt, de ahogy haladt előre a cselekmény, úgy éreztük természetesnek az énekes kitárultságát. A karmestert is bevonta alakításába, majd később, az őrülési jelenetnél az orgonaülésen jelent meg, egy széket is eltolt. Ennél a jelenetnél – Cielo! Se tu is consenti – olyan csodálatos pianót énekelt, ami az est egyik legemlékezetesebb pillanata lett. A fiatal kontratenor jól felépítette a szerepet, bár néha túlzottan uralta a színpadot. Hangja hajlékony, és nem is veszett el a Zeneakadémia nagytermében (a Müpában sajnos túl nagy a tér ehhez a hangfajhoz). David DQ Lee többször kihasználta hangja teljes tartományát, nem csak a falzettot. Máskor –a szopránénekesekhez hasonlóan – a mély hangokat a természetesnél nagyobb hangerővel énekelte.

Angelika, Cathay királynője szólamában Adriana Kucerová lépett fel, nagyon szép pillanatokkal ajándékozva meg a hallgatókat. Ugyanilyen formátumú énekesnő a könnyű hangú (és csodálatos magas hangot éneklő) Sunhae Im, aki Dorina, a pásztorlány figuráját kapta – a két énekesnő kezdetben talán nem olyan hőfokon énekelt, mint később. Az afrikai herceget, Medorót Kristina Hammarström alakította; zeneileg őt éreztem a legkiforrottabbnak, minden frázisából sütött a jó értelemben vett profizmus. Hammarström hangja csodálatos, teljes mértékben uralta a zenei anyagot, képes volt a szerelem hőfokát, a higgadtságot zenei eszközökkel lefesteni. Az I. felvonás tercettje a három női énekes tolmácsolásában hihetetlenül szép volt. Ha addig akadtak is kevésbé megkapó szakaszok, ha nem volt egyöntetű a produkció, a II. felvonástól feszessé vált a zenei megvalósítás. A címszereplő kitárulkozását jól ellensúlyozta Medoro átgondolt, a belső feszültségeket féken tartó ábrázolásmódja; a két pólus nagyon szerencsésen egészítette ki egymást.

Az Ensemble Matheus remek együttes: az előadás minden pillanatát élvezték, és ezt át is tudták adni a hallgatóságnak. Tökéletesen uralták az előadást, nem kíséretet játszottak, nem holmi ódon barokk zenét. Minden hangszercsoport maximálisan teljesített, láttatták a zenét. Jean-Christoph Spinosi és az előadók mindenkit meggyőztek.