Ki mint veti tekintetét Lisztre

Zay Balázs lemezkritikai sorozata - 2011. szeptember 13.

A Liszt-év alkalmából a BMG-vel egyesült Sony hanglemezcég is több Liszt-kiadványt jelentetett meg. Magyarországra Andrea Kauten érdekesnek ígérkező, többek közt a két szonátát tartalmazó lemeze a vélelmezett csekély érdeklődés miatt sajnos nem jutott el. Így egy új felvétel és két újrakiadás e recenzió tárgya.

Lang Lang lemezének programja vegyes, ennél csak az általa keltett benyomás vegyesebb.  A borítón és a füzetben a művész átszellemült arccal, varázslatos kisugárzást sugalló színes sugárnyalábok közt. Árulkodó a cím: My Piano Hero. Bizony: fordult a kocka. Nem az előadó közelít alázattal a nagy zeneszerzőhöz, mellesleg minden idők egyik legnagyobb zongoristájához, hanem Lisztet éri a megtiszteltetés, hogy Lang Lang a maga zongorahősének nevezi. Még jó, hogy elismeri Liszt művészetét. A kérdés, hogy mennyire ismeri.

Furcsa a sorrend: kilenc szólódarab után következik az Esz-dúr zongoraverseny. A szólóművek kiválasztása mögött nyilván a változatosság – no és a népszerűség – szempontjai álltak. Lassú, érzelmes művek váltakoznak virtuózakkal. Meg kell mondani, hogy Lang Lang elég jó a szentimentális, lassú tempójú darabokban. Tempói általában mérsékeltek, a hangzás áttekinthető, olykor egészen finom. Néha azonban felbukkan a kérdés, nem művi-e egy kissé a megszólaltatás. A virtuóz darabok előadását hallgatva hamar megbizonyosodunk arról, hogy ez sajnos így van. S a zongoraverseny interpretációja mindezt betetőzi. Ha akár a tempósabb, magas technikai tudást igénylő szólóművek, akár a zongoraverseny előadásaiból kivágunk egy-egy meglehetősen manierista részletet, mér akár tetszhetne is, ha adekvát része volna egy meggondoltságot sugalló kontextusnak. Ám erről szó sincs. Lang Lang valahogy nagyon ne érzi a zene folyamatát. Én kifejezetten értékelem az alternatív, szokatlan interpretációt, ha meggyőző, ha zenei fogantatású, ha különösségében is része az egésznek. De itt mintha néhány másodpercenként kiesnénk a zene folyamatából. Olyan, mintha az egész a régi, pár ütemnyi részeket utólag összevágó lemezkészítő metódussal vette volna fel egy már feledékeny pianista, aki sosem tudott visszahelyezkedni az előző ritmusba. Mindegy is, hogyan készült a lemez, mert jó zenészek a régi módszerrel is koherens, remek lemezeket készítettek. Emlékezzünk csak Fischer Annie idősen így felvett teljes Beethoven-sorozatára, melyben teljesen egységes előadásokként hat a harminckét szonáta. Lang Langnál azonban részekre esnek szét a rövid művek is. A népszerű zongorista virtuozitása nem kétséges, csak az, hogy milyen virtuozitás ez. Varietas perturbat – azaz a változatosság zavar, mondhatjuk arra, ahogyan Lang Lang Lisztet játszik. És különös módon ez a mindig változó interpretáció idővel felettébb unalmas, annak dacára, hogy váltva hallunk eltérő, népszerű műveket. A Grand Galop chromatique nem rossz, csak üresebb, mint Cziffra Györggyel vagy Gregor Weicherttel. A két magyar rapszódia (a VI. és a XV. Jellemzően Horowitz átiratában) szörnyű, ízléstelenül hatásvadász, túlzengetett, széteső, néha egyszerűen megszakad a zenei gondolat. Mindez annyira jelen van az Esz-Dúr zongoraversenyben, hogy azt kell mondanom, ennél gyengébb előadását még nem hallottam. Minden szétesik benne. Olyan, mintha sok-sok zongorista felvételeiből vágta volna össze valaki. Ezt erősíti Valery Gergiev nem túl erős jelenléte, és a Bécsi Filharmonikusok gyenge szereplése. Ez nem az ő világuk, kellő felkészülés, jó irányítás, inspiráló szólista kellett volna. A lemez címét visszafordítva azt mondhatjuk, Lang Lang hősködik Liszttel.

Érdekes Lang Lang lemeze mellett hallgatni Artur Rubinstein dupla Liszt-albumát. Vannak közös darabok: az Esz-Dúr zongoraverseny, a Vigasztalások és a Szerelmi álmok harmadik darabjai, aztán ezen itt is két magyar rapszódia, a X. és a XII., továbbá a h-moll szonáta, a Funérailles, és az I. Elfelejtett keringő két változatban is. Ami a versenyművet illeti, a zenekar itt sem túl erős, az RCA Victor Szimfonikus Zenekar Alfred Wallensteinnel. Zavaró aztán Rubinstein gyakori túl erős staccatója a vadabb részeknél. Egészen gyenge a h-moll szonáta indítása, az izgalommal kecsegtető sejtelmességnek írmagja sincs benne. Egészében azt mondhatjuk, Rubinstein nem Liszt-zongorista. Ám az említett problematikus aspektusokon túl azt is érzékeljük, hogy Rubinstein jó zenész, jó zongorista. Nem baj, hogy nem sok drámaiságot hallunk, hát most kivételesen azt élvezhetjük, milyen kedélyesebb olvasatban a nagy h-moll szonáta, a tragikus Funérailles. Ha összevetjük Lang Lang és Artur Rubinstein előadásait a Vigasztalások és a Szerelmi álmok harmadik darabjairól, azt látjuk, Rubinsteinnéél valódi érzések jelennek meg, a leírt kotta megélt gondolatokkal együtt, attól immár elválaszthatatlanul szólal meg, míg Lang Langnál hol üresség, hol a zenével eggyé nem vált plusz érzékelhető. Érdekes kérdés, hogy stílusosak-e a magyar rapszódiák Rubinsteinnel. Nagyon lágyak, ugyanakkor egységesek és annyiban stílusosak, hogy a zenei folyamatok töretlenül, szépen megjelennek. És mindez Lang Lang püfölése után kifejezetten szimpatikus, noha azt nem mondhatjuk, hogy nem alternatív kissé.

Egyik zongorista sem éri el a nagy Liszt-játékosok, elsősorban Cziffra, Lazar Berman, Szvjatoszláv Richter, Alfred Brendel, Krystian Zimerman szintjét. Visszafordítva a címet mindenekelőtt ők lehetnek our Liszt piano heros.

A Sony-BMG harmadik jubileumi Liszt-kiadványa Leonard Bernstein felvétele az Egy Faust-szimfóniáról a New Yorki Filharmonikusokkal. Ez viszont ütős. Nagy mű ez, igazán kár, hogy ezt kevesen veszik észre. Liszt meglehetősen vegyes színvonalon komponált, és kár, hogy több igazán kimagasló alkotását emiatt alulértékelik. A másik probléma, hogy érdekes módon nem könnyű előadni. Jó Riccardo Muti és Solti György lemeze, de valahogy nem igazán inspiráltak, ami különösen az utóbbi esetben különös, hiszen Solti a szimfonikus költemények némelyikét különösen ihletetten dirigálta. A mű megítélésem szerint legjobb felvétele Bernstein későbbi Deutsche Grammophon-bejátszása a Bostoni Szimfonikus Zenekarral, amitől alig marad el ez a korábbi, mindössze a drámaiság foka nagyobb abban. Ami a kidolgozást illeti, a kettő egyaránt kimagasló. Ami Bernsteinnél több, az megannyi máskor elsikkadó részlet, avagy különösebb jellegzetesség nélkül megszólaltatott rész életre keltése, megtöltése színekkel, árnyalatokkal, érzésekkel. Amikor valami nemcsak tag, hanem jellegzetes forma, karakteres szakasz. Bernsteinnél hány és hány kis szóló kel életre, melyek máskor többé-kevésbé elsikkadnak. Bernstein úgy vezet végig a darabon, hogy mindig vagyunk valahol, nemcsak igyekszünk valami felé. Ami a goethei végső igyekezetet illeti, itt inkább lágy, kevésbé misztikus a zárókórus Charles Bresslerrel.

Zay Balázs

Liszt. My Piano Hero. Lang Lang, Bécsi Filharmonikusok, vezényel: Valery Gergiev, Sony Classical 88697891412

The Liszt Album. Artur Rubinstein, RCA Victor Szimfonikus Zenekar, vezényel: Alfred Wallenstein, RCA Victor 88697840192

Liszt: Faust-szimfónia. Charles Bressler – tenor, New Yorki Filharmonikus Zenekar, vezényel: Leonard Bernstein, Sony Classical Original 886978575722